Idén nyáron nem volt igazán nyaralásra lehetőségünk, ezért szerettünk volna elmenni még valami meleg helyre az itthoni hideg beállta előtt. Mivel nem volt ötletem Kriszta névnapjára, ezért nem is gondolkoztam sokat, gyorsan le is foglaltam egy ciprusi kiruccanást az október 23-i hosszúhétvégére. Ciprusra lehet repülni WizzAir-rel Larnacaba és Páfoszra Ryanair-rel. Az utóbbi, a sziget dél-nyugati részén van, ami elvileg sokkal szebb és erről a részről sok jót hallottunk ismerősöktől. Mi Larnacaba repültünk a sziget dél-keleti részére, ami összességében nem nyűgözött le minket, de erről majd később. A szigetre repülni viszont szerintem csak ilyenkor érdemes. Az idő még most is tökéletes, 30 fok körüli volt, a víz kellemesen meleg, majdnem 25 fokos, viszont már nincs elviselhetetlen mennyiségű turista, mint nyáron.

Larnaca a szigethez mérten elég nagy, a pálmafás, homokos, tengerparttól és sétánytól eltekintve nem különösebben szép város. Mi egy tengerparti hotelben szálltunk meg, gyönyörű kilátással a reggeliző teraszról. Két napot szenteltünk strandolásra és városnézésre. Utóbbit a melegre és a távolságokra való tekintettel emeletes busszal pipáltunk ki. A nevezetességek közül csak a Hala Sultan Mecseset emelném ki, ahol elvileg Mohammed nevelőanyja/nagynénje van eltemetve és a muszlimok 4. legszentebb zarándok helye. Ami még inkább különlegessé teszi, hogy egy sós tó partján fekszik, ami az év ezen időszakában teljesen ki van száradva, tavasszal viszont több ezer flamingó költőhelye. Természetesen a quad túra sem maradhatott ki ezen a nyaraláson sem… mivel én egyre jobban rá vagyok flesselve a dologra és remélhetőleg jövőre veszek is magamnak egy bivalyerős gépet „hobbinak”. 😀 Privát túrán vettünk részt, tehát csak egy idegenvezető volt rajtunk kívül. Felmentünk a hegyekbe és egy olyan határ menti pici faluban kávéztunk, ahol együtt élnek a görögök és törökök békességben. Az estéink nagyon kellemesek voltak. Minden este más típusú étteremben vacsoráztunk, utána pedig vagy vízipipáztunk, vagy pedig koktélt szürcsölgettünk egy tengerparti bárban. Mondjuk az utolsó esténk, amikor egy tradicionális ciprusi menüt próbáltunk végigkóstolni viccesen sikerült. A pincérnő folyamatosan hozta a fogásokat (összesen 27 különböző dolgot számoltam össze), mikor már majdnem fullon voltunk az első 10 fogás után, az asztal pedig tele közölte velünk a pincérnő, hogy még csak most kezdtük. 😀 Erről az Asterix és Obelix 12 próbájának az a próbája jutott eszünkbe, amikor Obelixnek minden fogást meg kellet enni a titánok főszakácsának éttermében. Sajnos mi ezt a „próbát” nem tudtuk teljesíteni és 2 óra küzdelem után inkább hazamentünk és megnéztük a teljes mesét újra a youtube-on. 😀

A szigeten a legtöbb turista orosz és emiatt nagyon sok az orosz vendégmunkás is. Az árak, ételek, szemét az utcákon és sok minden más is hasonlóvá teszi a Görög szigetekhez. Ami viszont mássá teszi, az a kulturális sokszínűség… Görögök, Törökök és Angolok együttélése és a sok offshore pénz… Az utóbbi 20 évben jelentős, ám sokszor vélhetően illegális forrásból származó orosz tőkebefektetés érkezett az országba, ami elsősorban az idegenforgalomban hasznosult. Ez erősen meglátszik a sziget hatalmas ingatlanbefektetésein, aminek egy része soha nem lett befejezve. Az idegenvezető elmondása szerint, ha bárki 60M-nek megfelelő összegért ingatlant vesz vagy befekteti a szigeten, élete végig tartózkodási engedélyt kap, ha pedig 600M-el teszi ugyanezt, akkor (EU) állampolgárságot is kap. A pénzügyi szektor mellett a sziget fő bevételi forrása a turizmus, az évente idelátogatók száma 3x-osa a népességnek. A fenti két jelentős bevételi forrás miatt a GDP és az átlag jövedelmek is számottevően magasabbak, mint Görögországban. A sziget kulturális sokszínűségét már említettem, ami a gazdag és viszontagságos történelem mellett abból is fakad, hogy a törökök 1983-ban megszállták a sziget 37%-át, amit azóta sem ismer el senki rajtuk kívül.

Mi természetesen a török részre is átmentünk, ahova egy Brit katonai támaszponton (gyakorlatilag egy város) és útlevélvizsgálaton át vezet az út. Az első állomásunk Szent-Barnabás sírhelye volt, aki Pál apostol egyik legfontosabb misszionárius társa volt és az itteni ortodox egyház megalapítója. Ezután megnéztük az ókori Szalamisz városának romjait. Ez volt a római időkben a sziget legnagyobb városa. Többek között a görög színház, a főtér márványoszlopai és a római fürdő maradványai is megcsodálhatóak. A következő állomásunk Famagusta óvárosa, majd a „Szellem városa” volt. Az utóbbi a török megszállás előtt egy hatalmas turista paradicsom volt, de sajnos azóta is katonai megszállás alatt áll és nem látogatható. Még a kerítésen kívülről is izgalmas volt látni, úgy nézett ki, mint egy zombi apokalipszis helyszíne. 😀

Mivel késő este indult a repülőnk az utolsó napon is egy szervezett kiránduláson vettünk részt, ezúttal a fővárosba, Nicosiába és a Tróodosz-hegységre vezetett utunk. Mindkettő különlegessé teszi a szigetet hisz a főváros a mai napig két részre van osztva egyedüliként a világon. Mi természetesen itt is átmentünk a török oldalra szintén útlevél ellenőrzést követően. Ez a városrész gyakorlatilag arra ment rá, hogy a nyugati turistákat elárasszák jobb és rosszabb minőségű hamisítványokkal, bőr dolgokkal és ékszerekkel. Igazából meg is éri, hisz az EU-ból átlépve „Törökországba” az árszínvonal jóval olcsóbb. A Tróodosz-hegység pedig azért különleges, mert a legmagasabb pontja majdnem 2000 méter, így a téli szezonban még síelni is lehet, ami nem túl megszokott egy mediterrán szigeten. 🙂 Itt megnéztünk néhány UNESCO világörökség listáján lévő kolostort, tradicionális helyi kisvárost, vízesést (Kakopetria) és helyi borokat kóstoltunk. Összességében egy nagyon kellemes utazás volt, de mégsem voltunk lenyűgözve. Ettől függetlenül a Páfoszi régióba még biztosan vissza fogunk térni. 🙂

Reklámok

Rovinj valóban Isztria gyöngyszeme

Posted: 2018. október 16. kedd in Horvátország
Címke: ,

rovinj-apartmentsEzzel a bejegyzéssel a változatosság kedvéért megint késtem 2 hónapot, de mivel holnap már indulunk Ciprusra pár mondatot mindenképp szerettem volna Rovinjról írni. Pár sor igazán méltatlan erről a városról. Sok szép helyen jártam már Horvátországban, de Rovinj az kiemelkedik mind közül. Bátran ajánlom pároknak, baráti társaságoknak, családoknak és egyedülálló utazóknak is, mert mindenki meg fogja találni benne, amit keres. Itthonról könnyen elérhető, van csodálatos óvárosa, éjszakai nyüzsgéssel, de vannak kellemes családbarát strandjai is. A környékén lévő nemzeti parkok aktívabb kikapcsolódásra is alkalmasak. Mi az óváros közepén egy kellemes tetőtéri apartmant vettünk ki, bejártuk a környező strandokat, esténként az óváros part menti, romantikus éttermeiben vacsoráztunk és részt vettünk egy hajótúrán a környező szigetek körül és a Limski fjordban is. Sajnos csak 4 éjszakát töltöttünk itt, de biztos, hogy még visszatérünk. 🙂

IMG_20180520_165247

Egy újabb vendég bejegyzéssel érkezem Barnabás és Lilla tollából egyenesen Dublinból. Szerintem igazán jó lett. 🙂

Barátokkal utazgatni lehet jó dolog, így gondolta ezt Gyuri és Kriszta tavalyi utazásukkal kapcsolatban, amikor magukkal hívtak bennünket Amszterdamba, megnézni a tulipánvirágzást, amiről szintén bejegyzés készült ami itt olvasható. Idén mi is megleptük barátainkat egy májusi izlandi körút tervével, amelyre ők sem tudtak nemet mondani… 🙂

Mivel Gyuri és Kriszta már jártak korábban Reykjavíkban, ezért mi egy nappal korábban indultunk Dublinból, hogy mi is felfedezhessük egy kicsit a várost. Gyors útlevél ellenőrzést követően megkerestük a feladott csomagjainkat, majd felvettük a lefoglalt kis kocsinkat, amely egy „kicsit” megnőtt a foglalthoz képest.

A reptér közeli óceánparti szállásunkra hamar megérkeztünk, de indultunk is tovább az ország fővárosa, Reykjavík felé. A legenda szerint ez a terület lett Izland első állandó telepeseinek lakhelye. Manapság Izland lakosságának túlnyomó része a fővárosban és annak környékén „Nagy Reykjavíkban” él, amely terület szemmel láthatóan fejlődik. Rengeteg az építkezés és felújítás, ennek ellenére nem mondható zsúfoltnak. Kellemes sétával hamar körbejártuk a belvárost érintve pár főbb nevezetességet (Hallgrímskirkja – nagy templom; Harpa Concert Hall; Viking bárka – Sólfarið Sun Voyager…). Illetve még egy Bónusra is jutott idő, amely az egyik legnépszerűbb izlandi élelmiszerbolt-hálózat, logóján egy rózsaszín persely malaccal sárga alapon.

Reykjavíkot hátrahagyva megálltunk a Blue Lagoonnál, amelyre előre foglaltunk egy esti 8 órás jegyet. A belépő még az esti kedvezményes ár ellenére sem mondható barátinak. Mi, magyarok elég szerencsés helyzetben vagyunk termálfürdőink miatt, de ha egyszer arra jártunk ezt a „kötelező programot” nem hagyhattuk ki. A fürdő kellemes smaragdzöld vízéért, a folyamatosan működő gőzkéményeiért és a víz felszínén játszó, lenyugodni térő napért és persze az ott töltött időért és lazításért érdemes volt betérni.

Másnap reggelre vártuk Gyurit és Krisztát Budapestről. Nagy volt az öröm több hónap után viszont látni egymást, ráadásul volt egy meglepetésünk is. Eredetileg egy Hyundai i30-as kocsit foglaltunk a kis túránkra, ami helyett egy Nissan X-Trail automata váltós terepjárót hozhattunk el az Avis-től egy szerencsésen beváltott kupon által. J Amint bepakoltunk és mindannyian elkényelmesedtünk a tágas „kiskocsiban”, elindultunk a megtervezett körutunkon, amelyet az Izlandra jövő turisták nagy része is választ magának az 1-es számú országút mentén. A Hringvegur, vagyis az egyes főút 1974-ben készült el és 1332 km hosszan vezet körbe az országon, általában a partok mentén, érintve a nagyobb településeket.

Első közös úticélunk így keletre indulva a Þingvellir Nemzeti Parkba, az izlandi nép fontos történelmi emlékhelyére vezetett, ahol 930-ban tartották meg az első parlementet. A helyszínen annak a tektonikai jelenségnek is a szemtanúi lehettünk, ahogyan az amerikai lemez távolodik az európaitól és persze az Öxaráfoss vízesésnek, amely Krisztáék legutóbbi látogatásakor be volt fagyva.

Egy útmenti ebédlőben töltött rövid szünet után újult erővel folytattuk utunkat a nagy geysírek felé, remélve, hogy láthatunk egy szép magas víz-gőz oszlopot kiemelkedni. A működő Strokkur gejzír újbóli kitörésére, hogy megfigyelhessük, nem is kellett sokat várnunk, 7 perccel később már az egekbe emelkedett a víz-gőz oszlop. A gejzírektől nem messze található a Gullfoss vízesés, amelynek nemcsak méretei nyűgöztek le bennünket, hanem a csodálatos látvány, amely szivárvánnyal együtt tárult elénk. A napunkat folyamatosan eső is kísérte, így a vízesést hirtelen kellett elhagynunk és behúzódnunk a látogatóközpontba pár perc erejéig. Az eső nem tartott sokáig és folytathattuk tovább utunkat Kerið kráter tó felé. Különös érdekessége ennek a helynek, hogy a kaldera sértetlen maradt, nem omlott be, nem robbant szét. Mintegy 3000 évvel ezelőtt egyszerűen békésen elszunnyadt a körülötte sorakozó többi kisebb tűzokádóval együtt. A falát alkotó kőzet érdekesen vörös színű, a tó vize pedig a benne oldott réz és króm sóktól opálos, mélyzöld. Nemcsak a kaldera felső peremén, de belül a tó körül is körbe lehet sétálni, ahogy mi is tettük. A séta után az út innen Seljalandsfoss-hoz, egy újabb, különlegesebb vízesés felé vezetett. Az újabb gyönyörű látvány itt még azzal is kiegészül, hogy a vízesés mögé is be lehet sétálni és onnan csodálni, hallgatni a vízzuhatagot. Nagy szerencsénkre a nap megint előbukkant és a szivárvány már képződött is. Első közös szállásunk innen már nem messze, az Eyjafjallajokul lábainál a South Icelandic Guesthouseban volt.

Mivel másnap reggel egy hosszú, közel hét órás autóút állt előttünk látnivalók sokaságával, ezért viszonylag korán kerültünk ágyba. A sötétítőket az ablakokon rendesen kellett használni, hiszen mikor nyugovóra tértünk, kint a szabadban még mindig világos volt. Májusban már rohamosan rövidülnek, szűnnek meg az esti sötét órák. Ottlétünk alatt este 11 körül ment le a nap és csak 4 körül kelt fel újra, de teljes sötétségbe mégsem borult az ország a magas szélességi elhelyezkedés miatt. A nagyon hosszú nappalok kedveznek a turistáknak, viszont az emberi szervezet nem tud könnyen alkalmazkodni ehhez és a megszokott időben jelzi is a fáradtságot. Az elsőre fapadosnak kinéző szállásunk egész komfortosnak bizonyult.  A szállásunkon kényelmesen megreggeliztünk, szendvicseket készítettünk, s miután összepakoltuk a csomagjainkat Gyuri kezdte meg a napi vezetést. Első célpontunk Skógafoss vízesés volt, amely tekintélyt parancsoló 52 méter magas és 15 méter széles vízoszlopával a sziget egyik legszebb vízeséseként tartanak számon. A szerencsés utazót dupla szivárvány fogadja, amely a hajdan elrejtett kincs helyét jelöli. Mi, a felhős idő miatt a kincs helyét nem találtuk meg, így folytattuk utunkat Dyrhólaey-félszigete és a Black Sand Beach partjai felé. Az erős déli szélben óriási hullámok mardosták a félsziget sziklafalait, és mi is kis híján szárnyra kaptunk, ahogy „játszottunk” a szél erejével. 🙂

A Black Beach, ahogy a neve is jelzi, fekete vulkanikus homokkal borított különleges partszakasz, amelynek mentén hatszögletű bazaltoszlopokat is megcsodálhat a turista. Mielőtt folytattuk több órás utunkat a következő állomásunkig még egy reggeli kávézásra is volt lehetőség a parton.

A kezdeti füves tájat mohával borított mezők váltották a hosszú, kietlen egyenes útszakaszok mellett. Időről-időre egysávos hidak lassították utunkat, míg végül megérkeztünk Skaftafell gleccseréhez, amely a Vatnajökull Nemzeti Park gyöngyszeme. Habár az oda-utunkon szakadó esővel és jéggel is találkoztunk, megérkezésünkre kitisztult az ég, valamint a csapadék-szél radar megfelelő körülményeket jelzett, így hátrahagyva a kocsinkat, elindultunk a gleccser melletti fokozatosan emelkedő túraúton. Mint egy jégfolyó, amely nagyon lassan hömpölyög, ezüst nyelvként nyújtózkodik az óceán felé, azonban sajnos kiváló és aggasztó példája annak, ahogyan éghajlatunk változása befolyásolja környezetünket. A gleccser előterében már egy tekintélyes tó, azaz moréna tó alakult ki, amelyből kis patakokban hömpölyög a víz a tengerpart irányába.

A jól sikerült gleccsertúra után az eredeti terveinkhez képest a Jökulsárlón Lagunájánál csak perceket tudtunk sajnos tölteni. Láttunk korábban fényképeket a lagúna kék jegéről, de amikor a saját szemünkkel látjuk az más. Ritka látvány az ennyire szép, kristálytiszta kék. Tovább kellett indulnunk, mivel szállásunkig még hosszú utat kellett megtenni. Kis csapatunk éhségét kis kitérővel, Höfn-ben, Izland homár-fővárosában csillapítottuk. A homár lakoma nem egy olcsó mulatság, de a finom falatokért megéri. Az ízletes vacsora után az út további részére sofőrt váltottunk és Lilla lett a navigátorom. A több mint 3 és fél órás út alatt csak egy útra tévedt birka miatt, majd egy fjordban egy közös fénykép erejéig álltunk meg. Utunk csodálatos fjordokon keresztül haladt, olykor a kövesút murvára váltott, majd egy hosszabb alagút után átvágtunk egy hágón, amelynek túloldalán a naplementében ott volt az aznap esti szállásunk.

A harmadik napra egy lazább napot terveztünk, főleg miután 14 órát voltunk úton az előző nap. Reggeli közben megállapítottuk, hogy a „semmi közepe után két kanyarral jobbra” elég jó szállást sikerült foglalnunk. Kis faházunk tényleg nagyon adta, de terveink tovább szólítottak. Első megállónk a Dettifoss vízesésnél volt, amely Európa egyik legerőteljesebb vízesése, közel 100 méter széles. A kötelező fényképek után visszatértünk az 1-es útra és nyugat felé folytattuk túránkat. Mývatn régió hasonlóan a Þingvellir Nemzeti Parkhoz a kőzetlemezek határán fekszik, ezért az aktív geológiai jelenségek itt is könnyen tetten érhetők. Hverirnél kékes-zöldes-sárgás forró iszapforrások és fumarolák (kén-hidrogén gőzkémények) fogadtak, amelynek szaga a záptojáshoz volt hasonlatos. A fiúk kicsit jobban bírták a kiképzést a szagok terén. A megpróbáltatások után könnyed fürdőzéssel folytattuk a napot. A Myvatn Nature Baths mellett szól, hogy ide kevesebb turista merészkedik el, a belépő is barátibb összevetve a Blue Lagoon-val. A fürdő ebédlőjében nagyon finom gulyást és bőséges salátatálat ettünk. A gulyás nagyon finom volt, de ez nem is csoda, magyar volt a szakács. 🙂

Pár óra lazítás és fürdőzés után indultunk tovább szállásunk felé, amelyet az Eyjafjördur fjord keleti oldalán lévő Svalbarthseyri-ban foglaltuk. Az oda úton csak sörért álltunk meg, ami 3 százalékos „koldus” sörre sikeredett, mert a random boltokban nem árulhatnak erősebb alkoholt, valamint a Godafoss vízesésnél, amelyről azt tartja a mondás, hogy ide dobálták be a pogány bálványokat a kereszténység felvétele idején.

A negyedik közös napunkat a „napos északon” a fjord déli csücskében fekvő Akureyri-ben indítottuk egy laza reggelivel. Rövid városi séta után kis kocsinkkal északnak vettük az irányt, a fjord mentén, abban a reményben, hogy láthatunk bálnát. Aki biztosra szeretne menni, annak Dalvikból, vagy a távolabbi Húsavikból induló hajós túra javasolt, de mi ezt elengedtük. Balról végig hófödte magas hegyek kísértek, miközben a 66. szélességi fokot elhagyva közeledtünk a sarkkörhöz, jobbra tekintetünk folyamatosan a hullámokat figyelte hátha feltűnik a távolban egy bálna. Eldugott része volt ez Izlandnak, ahol csak az eltévedt turista jár. Az út hol murvára váltott, hol alagutak (néhol egysávos alagutak!) javították a kedélyeinket. Túljutva a félszigeten fellángolt a hőforrás vadászati kedv. A „hot spot” vadászat közben akadtak még látnivalók, mint egy útmentén legelő izlandi póni ménes, valamint egy skanzen is, amely tőzegből épült kis házikókból állt. Hőforrásunkat „Fosslaug Hot Spot” a Reykjafoss vízesés mellett találtuk meg. Gyors hőmérséklet ellenőrzés után mi fiúk már csobbantunk is.  Nem kellett sok idő és az osztrák turisták is szívesen csatlakoztak, persze a lányok ezt nem vállalták be és kint a szeles időben fogyatkozó türelemmel várakoztak ránk. A napi kirándulásunkról visszatérve Akureyri-ben vacsoráztunk és hangulatos naplementés sétát tettünk a helyi kis világítótorony mellett.

Utolsó közös napunkon ismét hosszú több órás vezetés várt ránk. Hvammstang-nál álltunk meg azzal a céllal, hogy láthassunk vadfókákat. Göröngyös út vezetett ahhoz a partszakaszhoz, amelynél kis híján visszafordultunk, de a végén mégiscsak ott voltak, még ha csak páran süttették is a hasukat az erős szélben. A kis kitérő után folytattuk utunkat és visszaértünk Reykjavíkba, ahol egy kellemes vacsorával zártuk az izlandi közös kalandunkat. Izland mindenkinek ad magából egy kis darabot: napsütést esővel, jégesővel, hóval, széllel váltogatva, rengeteg szivárványt, hosszú napos órákat, lélegzetállító ormokat, tiszteletet parancsoló gleccsereket és megszűnni nem akaró zuhatagokat, óriás hullámokat, kulináris élvezeteket…de amit mi igazán hazahoztunk magunkkal azok az érzések, élmények a közösen ott eltöltött időről, mind a 2546 kilométerről.

Néhány hete üzleti útra mentem Barcelonába, amit vétek lett volna nem meghosszabbítani, főleg májusban. 🙂 A város fő nevezetességeit egyszer már Krisztával és a hugival bejártuk, amiről akkor bejegyzés is készült. Emiatt magáról a városról nem fogok sokat írni. Akkor nem adta annyira, most viszont annál inkább! Tényleg gyönyörű város, amire érdemes legalább egy hetet szánni és lehetőleg kevésbé felkapott hónapot választani, mert itt már májusban is szinte elviselhetetlenül hömpölyögnek a turisták, pláne a fő nevezetességeknél. Az idővel sajnos nem volt szerencsém, mert szombaton, amikor a tengerparton szerettem volna lenni és hétfőn, amikor a medence mellől dolgoztam nem volt túl kellemes az idő. Kriszta nélkül nem igazán turistáskodtam az utóbbi években ezért az első nap fura is volt. Még az Isteni tapasok és erős Spanyol borok íze sem volt olyan finom, nélküle..

Az út meghosszabbításának a fő oka nem is maga a város volt hanem Montserrat ami a múltkor nem fért bele.  Ez tulajdonképpen egy hegy egy óra vonatútra Barcelonától. Nevezetessége az a bencés apátság, amelyben a Montserrati Szűz szentélye található, a hegy ezért ismert zarándokhely. A kápolnához, melyet arra a barlangra építettek, melyben a legenda szerint megtalálták a Montserrati Madonna szobrát, fogaskerekű vagy libegő visz. Természetesen az utóbbit választottam. 🙂 Montserrat legmagasabb pontja a Sant Jeroni (Szent Jeromos), melynek a tengerszinttől számított magassága 1236 méter. Nagyon jó túra útvonalak vannak a környéken, amikre nekem sajnos nem volt időm, mert sikeresen elaludtam és csak délután értem ki. 😀 A látogatásom fő célja nem a kolostor és a túra útvonalak voltak, hanem a Fekete Madonna. A templom falai között található a montserrati fekete szűz gyermekével, akit csak “La Moreneta”-ként (A kis fekete) emlegetnek (valószínűleg megéghetett). A szobor 718 környékén került oda, hogy megvédjék a mórok támadásától, de később eltűnt. A megtalálása rejtélyes esemény volt 890 környékén. Egy nyáját legeltető pásztor fényt látott és énekszót hallott a hegy belsejéből. A Szűz Máriát és a fején koronát viselő gyerek Jézust ábrázoló kegyszobrocskát a legenda szerint Lukács evangélista faragta, és maga Szent Péter hozta a sziklák közé Krisztus születése után 50 évvel. (A kormeghatározás szerint csak a 12. században készült amúgy) A másik legenda, ami köré épül, hogy teljesíti az emberek legfőbb vágyait, kívánságait. Ahhoz, hogy megérintsem (én aki utálom a várakozás minden formáját) 2,5 órát álltam a sorban, hogy megérinthessem és elmondhassam a kívánságaimat. Megérte! Összességében egy csodálatosan szép nap volt! Mindenkinek javaslom, hogy ejtse útba és kívánom, hogy teljesüljön a kívánsága! 🙂

Ez az első vendégbejegyzés a blogon amit nem én hanem Géza barátom írt. Szerintem igazán jó lett, biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog. 🙂 Mindössze annyit tennék hozzá, hogy Izrael továbbra is adja az egyetlen hátránya a nagyon magas árak. Jeruzsálembe szerintem egyszer az életében mindenkinek el kell mennie vallástól vagy ateizmustól függetlenül, mert páratlan és különleges élmény.

IMG_2284

Ha március 15-ei hosszú hétvége, akkor Izrael! Nálunk ez már szokványosnak mondható, ahogy tavaly úgy idén is ezt az úti célt választottuk az ünnepléshez. Annyi különbséggel, hogy az elmúlt évben a Vörös tenger partján sütettük magunkat Eilatban, idén a napozáshoz Tel-Avivot és Földközi-tengert választottuk. Az indulásunkat ezúttal is kicentiztük, ugyanis a felszállás előtt gondoltuk beugrunk egy gyors reggelire, és nemi kedélyjavítóért a Ferihegyi Mastercard lounge-ba, a harmadik unicum/vodka után arra lettünk figyelmesek, hogy last call kiírás villog a nekünk szóló Wizzair járat mellett!
Rohanás át a terminálon, pittyentés a kapunál, buszra fel, kis várakozás a lépcsőnél, leülés, take off. A 3 és fél órás repülőút után landoltunk Tel-Avivban ahol 20 fok körüli hőmérséklet és az enyhe szél mellet a már ott megszokott szigorú be- és kiléptetési procedúra fogadott bennünket. Miután átverekedtük magunkat a marcona határőrökön, vonatra szálltunk. A repülőtéren egyszerűen átszállhatunk a helyi vonatra, ami 10 perc alatt a belvárosba visz bennünket. A Taxit nem érdemes használni, ugyanis elég drága a reptértől a centrumig (160-170 sékel) a vonatjegyhez viszonyítva (13,5). Mivel helyi idő szerint 10:30-kor landoltunk volt időnk, hogy a szállodát egy közepes hosszúságú sétával közelítsük meg, amit egyébként egyáltalán nem bántunk meg (kivéve Eszter, akinek az első kilométeren feltörte a sarkát az új cipője), mivel már ekkor érzékeltük, hogy egy nagyon élhető városba érkeztünk! Rengeteg park, és köztér, fiatal családok kisgyerekkel és kutyával. Színes, fiatalos, ez a kb fél-milliós város, ami egyébként Izrael kulturális és gazdasági központja. A városra jellemző a kétarcúság a 21. századi felhőkarcolók mellett (amiből többet találunk itt, mint Miamiban) éppúgy szép számban találkozhatunk öreg romos düledező viskókkal is. A szállodába érkezés után nyakunkba vettük a várost és egy tengerparti sétával indítottunk. 2 kilométer után kissé megfáradtan egy tengerparti büfében pihentünk meg, ahol elfogyasztottunk egy elég borsos árú koktélt, és ekkor már sejtettük, ez sem lesz egy  lowbudget kiruccanás. A koktélozás után Jaffa városrészig sétáltunk, ami 1950-ig külön város volt, és aminek nevét egy néhai kereskedőről és narancsültetvényesről kapta. (Ha valakinek most beugrott a Jaffa szörp, az nem a véletlen műve.) A kimerítő nap végén vacsora után hamar vissza siettünk a szállodába, ugyanis másnap indultunk Jeruzsálembe.

Reggeli után (ami nem volt túl bőséges, és választékos) időben jött értünk a szervezett busz, és egy másfél órás buszozás után megérkeztünk Jeruzsálembe. (Az utazást egyszer egyébként megszakítottunk, egy Elvis bár kedvéért… Ennek hátterében az Izraelben megszokható jatt lehetett. Ott így működik minden, ha hozol turistát, kapsz jattot. Ez megy a taxi rendeléskor a szállodában, a bárnál ahová a kutya sem menne egyébként, az étterem, és a szuveníres is így működik, ha a tourgide bevisz oda egy csoportot, perkálnak a szolgáltatók, ezen nem kell fennakadni, na de vissza Jeruzsálemhez). Nem vagyunk a szervezett dolgok hívei, szeretjük magunk felfedezni a látványosságokat, de itt úgy gondoltuk jobb, ha lesz idegenvezetőnk. Szerencsére jól döntöttünk, ugyanis ebben a városban ahol az európai értékek alapjai nyugszanak, semmi nincs kiírva angolul, és ha az embernek nincs helyismerete, lehetetlen el- és kiigazodni, hogy éppen hol és mit lát.

Jeruzsálemben az első helyszín, amit megnéztünk az óvárostól keletre a Gecsemáné kert és a Nemzetek-temploma volt. Már itt érzetük, hogy Jeruzsálem különleges, de a java csak ezután következett. A kert és a templom után újra buszra szálltunk és az óvárosban kezdtük meg a sétánkat. Az 1 négyzetkilométeren fekvő szűk utcákban bővelkedő város, nyüzsög a turistáktól, a négy negyed (keresztény, zsidó, muszlim, örmény) pedig különleges élményt nyújt az odaérkezőknek. Számunkra a keresztény negyed nyújtott felbecsülhetetlen élményt a  Szent Sír-templommal és a Biblia által említett helyszínekkel. Hosszú tömött sorok majdnem mindenütt, de megéri várni a különös élmény és energiák miatt. A keresztény negyedből átsétáltunk a zsidó negyedbe, itt található a Siratófal, aminek környéke a mai napig Jeruzsálem puskaporos hordója, ennek megfelelően itt érezhető a legerősebb katonai jelenlét. Innen értünk át a muszlim negyedbe, ahol átlépésünk után egyből meghallottuk az al-Azánt (imára hívás), ami elképesztő forgatagot idézett elő a szűk utcákon, az amúgyis nyüzsgő negyedben. A városban itt található a Jeruzsálem egyik szimbóluma a Sziklamecset, ami sajnos turisták által nem látogatható kivéve, ha muszlim vallásúak. Az utolsó sétánk az örmény negyedbe vezetett, ami a korábbi zsúfoltsághoz képest kissé visszafogottabb volt, de lehet, hogy ez a közelgő Sábátnak volt köszönhető. Ebben a negyedben van a Coenaculum, amit az utolsó vacsora helyszíneként tartanak számon és itt található Dávid király sírja is. Pénteki sétánk itt zárult majd indultunk vissza Tel-Avivba, ahol egy jó vacsi után gyorsan ágyat fogtunk, ugyanis éjszakai indulást terveztünk a Holttengerhez, hogy ott megnézzük a napfelkeltét.

Hajnal kettőkor keltünk, és ekkor kezdődött el utazásunk kálváriája ugyanis a busz, aminek 2:30 perckor kellett volna megérkezni, se híre se hamva nem volt sehol, a velünk várakozó kb. 20 fős társaság tagjai felváltva hívták az utazásszervezőt, de érdemi tájékoztatást nem kaptunk. Egy óra várakozás után megérkezett egy sofőr, aki annyit mondott, hogy a másik buszt baleset érte, és hogy 3 választásunk van, visszakérjük a pénzt, vagy nappal nézzük meg a Holt-tengert (napfelkelte nélkül) vagy másnap hajnalban megyünk. Közös egyetértésben arra jutottunk, hogy akkor nézzük meg a következő napfelkeltét, a kérés a sofőr részéről az volt, hogy ezt reggel a központi telefonszámon jelezzük. Néhány óra alvás után a szálloda recepciósát megkértük, hogy hívja fel nekünk a megadott számot és foglalja át nekünk az utat, ekkor jött a legkellemetlenebb dolog, az utazásszervező diszpécser szolgálata nem tudott semmit az esetről, hogy azon a napon nincs ilyen túra, és azzal gyanúsítottak minket, hogy mi nem voltunk ott a megfelelő helyen a megjelölt időben. Ezután további hosszas telefon beszélgetések és egyeztetések kezdődtek 2-3 óránként, aminek az lett a vége, hogy visszakértük a pénzünket, és sajnos ezúttal sem jutottunk el a Holt-tengerhez. Kissé csalódottan aznapi elfoglaltságnak a szálloda közelében lévő tengerpartot választottuk, ahol a közepes erősségű szélben és az erős napon erősen lepirultunk. A láblógatás végeztével az estét egy bárban töltöttük, ahol talán életünk legjobb vízipipáját kaptuk, hosszasan beszélgettünk könnyed témákról az élet nagy dolgairól, felváltva nemi alkohol kíséretében.

Visszatekint elmondható, hogy habár nem ez volt az utolsó esténk Tel-Avivban, de mindenképp a legemlékezetesebb. A vendéglátásról egyébként elmondható, hogy kedvesek, de rafináltak! A kirendelt italok mellé hoznak sörkorcsolyát, még akkor is ha nem kértél, amit ha elfogyasztasz, akkor természetesen ott díszeleg a számlán fizetéskor, szóval csak óvatosan, semmi sincs ingyen még ha először úgy is tűnik! Az utolsó napon nem igazán változtattunk az előző naphoz képest, tengerpart, esti séta, vacsora, és laza iszogatás. Összességében Izrael egy jó úti cél lehet, egy hosszú hétvégére. Kulturális szempontból felbecsülhetetlen történelmi örökséggel bír, ugyanakkor fiatalos, európai (kivéve az előzékenység), de nem túl pénztárca barát.

20180131_102055

Az esküvő után több tényező miatt sem tudtunk elmenni nászútra, amit most több mint 1,5 évvel később pótoltunk. Sokan a tavalyi hajóutunkat gondolták annak, ami szintén nagyszerű és különleges volt, de mi még ütősebbet szerettünk volna. 😀 Szóba jött Bali, Maldív-szigetek, Seychelle-szigetek, Kuba, de a legnagyobb eséllyel egy Karibi hajóút indult. Valahogy erre most nem pörögtünk rá annyira (lehet, hogy kényszernek éreztük!? :D) és az utolsó pillanatig nem jártunk utána alaposabban semminek és nem döntöttünk. Végül egy decemberi este, amikor Kriszta a barátnőivel találkozott, hirtelen felindulásból lefoglaltam egy a Bahamákat körbehajózó utat. 😀 Az időpontválasztás az egyértelmű volt, mert az esküvő előtti évfordulónkat február első hétvégéjén ünnepeljük. Eddig mindig elutaztunk valahova és ezt a „tradíciót” a jövőben is szeretnénk folytatni. A hajó Miamiból indult és mivel ez egy rövidebb 4 éjszakás út volt, ezért úgy terveztük, hogy pár napot előtte és utána ott töltünk. Valamiért mi nem vágytunk Amerikába és Miami sem érdekelt minket különösebben, de így volt a leglogikusabb. Lefoglaltunk 2 hotelt Miami Beach legjobb részén és a repülőjegyeket a Portugál légitársaságnál, a TAP-nál, lisszaboni átszállással. Az első tengerentúli repülésünk nem indult túl jól, mert a gép 2 órát késett technikai okok miatt. Szerintem a technikai problémákról senki nem hall szívesen egy 9 órás óceán fölötti repülés előtt.. továbbá zavaró volt a gépen az erős légkondi, a sötét, merthogy a világítás le volt kapcsolva szinte egész úton (gondolom a filmnézés miatt) annak ellenére, hogy nappal repültünk, plusz azt sem tudom kihagyni, hogy erős alkoholt nem szolgáltak fel. 😀 Nem volt vállalhatatlan, de legközelebb más légitársaságot választunk.

20180129_124839

20180131_133313

20180201_094559

20180205_112905

A gépből kiszállás után rögtön megcsapott minket a Miamira jellemző magas és fülledt páratartalom, ami a pesti mínuszok után kifejezetten kellemes volt. A reptér, legalábbis az a része, ahová mi érkeztünk megmaradt a 80-as években…. Bud és Terence klasszikusa a Nyomás utána jutott eszembe róla. 🙂 Fel voltunk készülve a szigorú és hosszadalmas ellenőrzésre belépéskor de ehhez képest kb. 15 perc alatt végeztünk is. Lett volna reptéri transzferünk a hotelhez, de a gyors átvilágítás miatt várnunk kellett volna 1,5 órát, ezért inkább a fix díjas (35$ + borravaló Miami South Beachre) taxit választottuk. Konkréten Miamiban nem sok minden van, a legtöbb ember Miami Beachel azonosítja, ami tulajdonképpen közigazgatásilag egy különálló város. Egy hosszú földnyelv/sziget Miami előtt hidakkal összekötve Miami városával. Azon belül is a lényeg Miami South Beach, ami mindössze 6,5 km2-en terül el. Ez az első hely, ahol nem kellett térképet használni, hisz az amerikaiak itt sem bonyolították túl az utcák elnevezéseit (a keresztutcák azok egyszerűen számozva vannak). South Beach a 23. utcáig tart. Az első szállásunk roppant központi helyen volt a 9. és 10. utca között a Collins Avenuen, ez tulajdonképpen a főutca. South Beachen a 3 legfontosabb utca hosszában, a leghíresebbel kezdve: tenger part mellett az Ocean Drive, mellette a Collins Avenue, követve a Washington Avenueval. Ezek vannak összekötve 23 utcával keresztben, tulajdonképpen ennyi a lényeg. Tehát visszatérve a szállásunkra a Princess Ann Hotelre…. a tökéletes lokáción kívül minden más sz@r volt. A szoba még nem is lett volna vállalhatatlan, de mivel amcsiban a légkondik nem egy beltéri és kültéri egységből állnak, hanem bele vannak építve az ablakba, gyakorlatilag nincs hangszigetelés. Ez még alapból rendben is lenne, mert nem gondoltuk, hogy Miami Beach főutcája csendes, de a szobánk 4 óriási ipari légkondira „nézett”, amiknek olyan hangja volt, mint egy traktornak. Szerencsére volt egy másik szoba, ami ugyan lepukkantabb és koszosabb volt, de legalább tudtunk benne aludni. Az első néhány este igazán nyuggerek voltuk. Becsekkoltunk a szobába helyi idő szerint este 6 órakor, a világ egyik leghíresebb városának főutcáján pénteken, mi pedig nemhogy sétáltunk vagy ittunk volna egy koktélt a fáradtság miatt, hanem fellőttük a pizsit és aludtunk, amit egy hajnal 5 órás ébredés követett. 😀 (Miami ugye 6 órával van előttünk) A reggeli egy gyalázat volt. Semmilyen húsféle nem volt kirakva, de még csak tojás sem, sőt az evőeszközök is műanyagok voltak!!… Egy 3 csillagos hotelben Miami Beachen! Nem azt várom, hogy ezüstből legyen, de ez a környezetszennyezés és a pazarlás felsőfoka.

A korán fekvés másik oka a fáradtságon kívül a másnapi programunk volt. Egy olyan 3-as kombót foglaltunk, ami magába foglalta az Everglades Nemzeti Park meglátogatását, egy városnéző buszozást és egy hajókázást a Biscayne öbölben, ahol a hírességek villái vannak. A nemzeti park határát kb. egy órás buszozás után értük el. Hatalmas hátsó propelleres motorcsónakokra szálltunk át aligátorokat fürkészni a mocsaras vidéken. Ez az a hely, ahová a maffia filmekben a holttesteket szokták dobni.. Szerencsére több krokit is észrevettünk „napozás”  közben. Egyenes szakaszokon a hajó igencsak fel tudott gyorsulni és elég durván lehetett vele driftelni a vízen. 😀 Utána részt vettünk egy aligátor shown, aztán letudtuk a kötelező köröket, mint a fényképszedés a kis aligátorral vagy az aligátor burger megkóstolása. Krisztának kevésbé ízlett, nekem adta. Nem tudom a hamburger az aligátor mely részéből készülhetett, de kicsit engem a ponty hájasabb részére emlékeztetett az íze. 😀 A következő programunk a városnéző buszozás volt, ahol szintén kiemelném a sebességet, hisz a sofőr néha úgy tolta neki, mint aki megfeledkezett arról, hogy egy emeletes tető nélküli buszt vezet és majdnem leszállt a fejünk. Ennek a legérdekesebb része „kis” Havanna volt. Gáz-nem gáz mi Krisztával nagyon tudunk turistáskodni. Pl. mikor bemondták, hogy a következő megálló egy autentikus kubai bár, kubai Mojito koktéllal, én ez embereket majdnem félrelökve rohantam, hogy elsőként juthassak a több mint 3000 forintos koktélokhoz. Mindenesetre valóban finom és ütős volt. Utána vettünk kubai szivart, amiről később kiderült, hogy amúgy nicaraguai. Az utolsó állomásunk aznap a kikötő volt, ahol épp egy kisebb kubai fesztivál zajlott fergeteges hangulattal. Míg vártuk a hajónkat ott is elkortyolgattunk egy Mojitót, miközben bámultuk a salsazó embereket. A hajókirándulás jól indult, volt DJ pult a fedélzeten, szép kilátás és a hírességek villái is elég durvák voltak, amikhez kb alapfelszereltségként hatalmas yachtok is tartoztak.. Sajnos az út felére ránk sötétedett és a felerősödő szél miatt még dzsekiben is majd megfagytunk, bár a kivilágított Miami így is csodálatos látványt nyújtott és kárpótolt a hideg miatt.

Másnap reggeli után úgy döntöttünk, hogy a hajóra szállás előtt még elmegyünk egyet sétálni. Ezt csak azért említem meg, mert a hoteltől kb. 2 percre olyan sűrű eső kezdett el esni, hogy sikerült teljesen bőrigáznunk. 😀 A felszállás a hajóra gyorsan és zökkenőmentesen ment, az ebédünk igazán kellemes volt a 12. emeleten rálátással Miami belvárosára. Ez alkalommal a Carnival társaságot választottuk. Már a beszálláskor látszott, hogy az utazóközösség eléggé eltérő a mediterrán hajókétól. Ott a hangsúly leginkább középkorú vagy idősebb értelmiségieken és családokon volt, itt inkább fiatalabbak és alsó középosztálybeliek voltak. Alapból nincs velük gáz, de ez erősen érződött az egész út színvonalán. Ez pl. hangos és trágár beszédben nyilvánult meg, rettentő pazarló táplálkozásban vagy szégyenletes alulöltözöttségben a gála vacsorán is. Míg mi öltönyben és koktélruhában mentünk (hisz ez az elvárt), sokan strandpapucsban meg törölközőben voltak. 😀 Programok és kaja tekintetében is sokkal jobb volt a mediterrán utunk. Itt az esti shownak semmi köze nem volt a kultúrához vagy a minőségi szórakozáshoz, mindössze egy Amerikát Istenítő buta táncos zenés műsort kaptunk. Vacsora után az amcsik nagytöbbsége a kaszinóban vagy a sport kocsmákban volt megtalálható, ahol a dohányzás is megengedett volt. A hajóút első napja a tengeren telt. Tulajdonképpen egésznap pihengettünk és koktélozgattunk. Ez alkalommal nem fizettünk ugyan italcsomagért, mert nem akartunk úgy piálni, mintha muszáj lett volna, de nyilván megvettünk magunknak, amit épp kívántunk. Két koktél után játszottunk egy mini golfot is, vagyis inkább tettünk rá egy próbálkozást, ami elég mókás volt 14 emelet magasan, erős karibi szélben. 😀

Az első megállónk egy csodálatos lakatlan pici sziget, Half Moon Cay volt. Az óceánjáró természetesen nem tudott a szigeten kikötni, ezért kisebb hajók vitték az utasokat a szigetre. A sziget kifejezetten arra lett kitalálva, hogy óceánjárókat fogadjon, minden nap egyet. Megérkezés után volt lehetőség rájákkal úszni, jetskizni, lovagolni a tengerparton, túrázni, saját bungalót bérelni, miközben a parton egész nap szólt a zene, számos szórakoztató programmal egyetemben. A hajó legénysége is kitelepült: felszolgálók, pultosok, DJ, animátorok, sőt az egész konyhai személyzet gondoskodott arról, hogy mindenki egyen-igyon, mulasson. Ott főzték az ebédet és mindenért tudunk fizetni a szobakártyánkkal. Mi először bejártuk a szigetet, aztán élveztük a gyönyörű napsütést, fehérhomokos tengerpartot, kellemes hőmérsékletű tengert és a finom koktélokat, átélve a hamisítatlan bahamai életérzést. Igazán nagyszerű nap volt. 🙂

A következő megállónk a Bahamák fővárosa Nassau volt. Itt él az „ország” lakosságának 70%-a. Ez a világ egyik legkedveltebb turistaparadicsoma. A kikötőben egyszerre 5 óceánjáró állt, amiről kb. 30.000 ember szállt le összesen. Terv szerint itt nem akartunk befizetett túrára menni, de persze a legelső helyi idegenvezetőnek sikerült minket meggyőznie az ellenkezőjéről. 😀 Mivel ez egy elég nagy sziget az ár pedig szabályozott (30 dollár fejenként) és az idegenvezetés is nagyon jó volt, így igazán megérte. Egy kisbusszal mentünk kb. 12-en, az idegenvezető/sofőr kedves és jófej volt. Mondjuk annak ellenére, hogy a hivatalos nyelv az angol, nem volt mindig egyszerű megérteni, pláne a poénjait. Először elvitt minket egy helyi rumos sütemény „műhelybe”, ahol mi hoztuk a formánkat televásárolva magunkat a rumtól tocsogó piskótából a családnak. Aztán elmentünk Atlantiszba, ami a világ egyik leghíresebb hotelének van titulálva, a különleges és persze marha drága vízi parkjával együt. Krisztával mi szépen besettenkedtünk és így belülről is volt lehetőségünk megnézni az elképesztő fényűzést.. A vízi park belépő 2 órára 50.000 Ftbe került volna. 😀 Ezután megnéztünk egy erődöt, amiről nagyszerű kilátás nyílt a kikötőre, majd bejártuk a sziget legfőbb látnivalóit érintve a szegény-  és a gazdag negyedet. Elképesztő, hogy a kikötővel szembe ott a Bahamák rózsaszín parlamentje és néhány főutca tele gyémánt boltokkal és a világ legnagyobb márkaboltjaival, pár utcával odébb meg kezdődik a nyomornegyed.. Lepukkant, beszegelt ablakú házak, szeméthegyek, kocsik, amik alól ki lett szerelve a kerék és még sorolhatnám. De nem néhány, hanem rengeteg! A szigetkör után mi lementünk a tengerpartra, ahol a jól bevált papírforma szerint Kriszta kifeküdt napozni én meg mivel 2 percig nem bírok megülni, elmentem felfedező útra. Először lecsaptam egy deci rumot, utána vittem Krisztának egy fincsi Bahama Mama koktélt, ezután pedig egy órát várakoztam egy tengerparti BBQsnál az ebédünkért. Ne értsetek félre ez nem panaszkodás volt! Sütött a nap, szólt a kellemes zene, gyönyörű volt tengerpart és még a rum is beütött. Igazán bódogság volt. 🙂 A Bahamák tényleg csodálatos, biztos, hogy vissza fogunk még menni bár a nyomornegyedekre nem számítottunk. Az emberek fejében a karibi térségről a fehérhomokos tengerparti kép él, pedig a turista negyedeken kívül hatalmas a szegénység és a közbiztonság sem annyira jó. Az unokaöcsémék Dominikán voltak nászúton és ő is azt mondta, hogy a hotel komplexum valami elképesztő volt, viszont az idegenvezetők nem ajánlották nekik egyedül azon kívül mászkálni.. Az utolsó vacsoránk a hajón igazán viccesen sikerült. Az asztaltársaságunk rajtunk kívül egy orosz, de Amerikában élő leszbikus párból és egy igazán furcsa Brit nyugdíjas házaspárból állt. Mivel az utóbbiak ültek mellettünk velük már elég jól összebarátkoztunk a pár nap alatt. Még nem voltak 60 évesek és azért nem vállaltak gyereket, hogy hamar nyugdíjba tudjanak menni és világot járni. Ez még rendben is lenne, de aztán kiderült, hogy megrögzött nudisták és ők maradnak a hajó következő útjára is, ami 2 hét karibi pucérkodás 5000 másik emberrel együtt. 😀 😀 😀 Ezt nem lehet írásban jól előadni, de nagyon viccesen derült ki a dolog. Szegény Kriszta majdnem leesett a székről, amikor meghallotta. 😀 Én meg pár pohár borocska után nyugodtan cukkoltam őt, meg őket is a kérdéseimmel. 😀 Összességében ez is király hajóút volt, mi továbbra is rá vagyunk pörögve, ajánljuk mindenkinek nyugodt szívvel! Ráadásul közel sem annyira drága, mint azt a legtöbben hiszik.

A második miami hotelünk szintén a Collins Aveneuen volt a 3. utcánál, ezt is ajánlom, mert az előzőhöz hasonló gyér reggelin kívül, itt minden nagyszerű volt. Itt még 3 éjszakát töltöttünk. Ez idő alatt volt alkalmunk alaposan felfedezni Miamit és Miami Beachet, bőven elég volt rá ennyi nap. Nem hiába Amerika a világ legnagyobb fogyasztói társadalma.. itt még engem is rendesen elkapott a gépszíj. Itthon utálok vásárolni, viszont ha elutazunk valahova akkor sajnos hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára. 😀 Az első két napunkon nem volt strandidő, ezért a városnézés mellett leginkább vásároltunk. Itt olyan szintű akciók és leárazások vannak, hogy egyszerűen nem lehet nekik ellenállni. Pedig indulás előtt még sikerült is összevesznünk Krisztával, mert én csak 2 bőröndöt akartam vinni ő pedig hármat (egyet üresen) a vásárlás miatt. 20180203_185142Szerencsére végül beadtam a derekam, de még így is nagyon nehezen fértünk be. 😀 A napot egy olyan (számomra) vicces momentum dobta fel, hogy amikor beültünk ebédelni akkor Krisztát nem szolgálták ki alkohollal, mert nem volt nála sem személyi sem jogsi sem semmi, amivel igazolni tudta volna, hogy nagykorú. Mikor mondtam a pincérnőnek, hogy nem baj akkor én kérem mindkét pohár sangriát akkor közölte, hogy ha Kriszta beleiszik, azonnal el kell hagynunk a helyet.. Szegény Krisztát ez olyan szinten feldühítette, hogy azt hittem szétszedi a csajt. 😀 Megértettem, hogy csak a munkáját végzi, de azért azt elég szánalmasnak tartom, hogy fegyvert 18 éves kortól lehet venni ,alkoholt pedig 21-től.. A fogyasztás (és pazarlás) kiteljesedését az is bizonyította, hogy itt mindenkinek van autója (akár több is) és mindenhova azzal járnak. Elképesztő számú autó volt az utakon, ráadásul az oldtimerek mellett csak vadi újak. Ami ezt még „rosszabbá” tette, hogy szinte mindenki a telefonját nyomkodta vezetés közben. Amikor Miami Beachről bebuszoztunk Miami belvárosába a felhőkarcolókhoz, néhány turista mellett a buszon csak nem túl bizalomgerjesztő és lecsúszott arcok voltak. Hétvége lévén a belváros is elég üres volt, de ott is hasonlóan alacsony volt a komfort és biztonság érzetünk. Miamiban ünnepeltük a 6 éves évfordulónkat (természetesen nem a házasságit :D) amihez egy hangulatos tengerparti helyet kerestünk az Ocean Driveon, ahol van vízi pipa is. Alig sétáltunk pár métert, már be csábítottak minket az egyet fizet kettőt kap koktél akcióval, amiről később kiderült, hogy csak a legnagyobb 1,5 literes 15 ezer forintos koktélra érvényes. 😀 Nem baj …utólag minden centjét megérte, mert egy romantikus és emlékezetes este volt. 🙂

Az utolsó napunkat a tengerparton töltöttük. A víz azért hideg volt, de kellemesen sütött a nap és végre igazán szép idő volt. A nap a szokásos módon nézett ki. Kriszta egész nap napozott és élvezte az óceán morajlását én pedig unalmamban alaposan bejártam a környéket, koktélokat vagy épp kaját hoztam. 😀 Nagyon jól éreztük magunkat, de összességében az, amit Amerikából láttunk nem tetszett igazán és az amerikaiak sem voltak nagyon szimpatikusak bár azt hozzá kell tenni, hogy szinte csak és kizárólag „bevándorlókkal” találkoztunk, aki sok esetben csak néhány szót beszéltek angolul és szinte mindenki bunkó volt, legyen szó eladóról vagy buszsofőrről. Itt minden, de tényleg minden megalomán. Az autók, épületek, távolságok, az árak, az ételek és az emberek is. (Senkit nem áll szándékunkban megsérteni, ez a mi tapasztalatunk és véleményünk)

 

 

 

Az október 23-ai hosszú hétvégét szerettük volna utazással tölteni lehetőleg valami meleg helyen. Sajnos a lehetőségek kiértékelése utána nem volt minden szempontból megfelelő „meleg” lokáció, ezért végül Nürnbergre esett a választásunk. A Ryanair szombat délelőtt reptet oda, hétfő délelőtt pedig vissza. Ennyi idő magára a városra elegendő is volt. Amúgy a repjegy kb. 10 ezerbe került fejenként mindkét irányba. Zárójelben jegyezném meg, hogy Téglásra majdnem ennyi a retúrjegyem a MÁV-val… A szállásunk sem volt horror áron annak ellenére, hogy a 4 csillagos Adina Apartment Hotelben voltunk a városközpont szívében. Bátran ajánlom mindenkinek, mert rettentő jó volt a szobánk, a reggeli, a lokáció, a személyzet és a wellness részleg is (mivel én mindig korábban kelek ezért reggelente úszással és szaunával kezdtem, míg Kriszta aludt… meg tudnám szokni 😀 )! Nürnbergről általában azt gondolják az emberek, hogy egy kicsi város, pedig majdnem fél milliós nagyváros. Az más kérdés, hogy szinte az összes látnivaló a városfalon belülre összpontosul. A városfal nagyon jó állapotban megmaradt (71 bástyával), ami aránylag nagy területet ölel körbe. Ezen kívülre mi kisem mentünk. Szombat délután a belvárost kb. pont középen kettészelő Pegnitz folyótól délre néztük meg a nevezettességeket, vasárnap pedig északra. Szombaton nagyon kellemes, napos és szélmentes időnk volt, de sajnos vasárnapra ez drasztikusan megváltozott. Erre nem készültünk fel ruházat szempontjából ezért a nap nagy részét a vár elképesztően érdekes múzeumában és a hotelszobában töltöttük. A város főbb nevezetességei maga az óváros, ami egy kész középkori időutazás, Albrecht Dürer háza, a Tornyos kapuk, a Szent Lőrincz-templom, az Erény kútja, a Fehér torony, ami egy sétálóutca közepén áll és egy metrómegálló mozgólépcsőjét rejti, a vár és a Dokumentationszentrum, ami egy fotó kiállítás a náci Németországról, a be nem fejezett Hitler kongresszusi központjában. Ahhoz képest, hogy a várost a 2. világháborúban szinte teljesen lebombázták elég sok régi épületet láthatunk, mert kifejezetten próbálták visszaállítani a helyiek a középkori utcaképet. Összességében egy igazán kelleme és pihentető hétvége volt. A város meglátogatását mindenkinek bátran ajánlom az év bármelyik szakában. 🙂

 

 

20170908_153051484_iOSSajnos vagy nem sajnos vége azoknak az időknek, amikor parti nyaralásokra mentünk a barátokkal. Most már mindenki olyan rettentő elfoglalt „nyugger”, „úr”, hogy még egy-egy hétköznapi sörözést is hetekig tart összehozni 50 levél váltásával. 😕 😀 Mivel az egyik barátunk jelenleg Svájcban él felvetődött, hogy menjünk el hegyet mászni, amiben amúgy egyikünknek sincs számottevő tapasztalata. Érdekes módon erre mindenki elég gyorsan ráflesselt és egy-két nap alatt megvoltunk 5-en (a 7-ből). A választásunk a méltán híres Barrhornra esett, ami Európa legmagasabb speciális mászó felszerelést nem igénylő csúcsa, amit júliustól szeptemberig nem fed hó. Persze mikor gondolkodás nélkül rábólintottam eszembe sem jutott, hogy azért egy 3610 méteres csúcs megmászása igényelhet valamennyi erőnléti/fizikai felkészülést. Az utazást megelőző hétig utána sem olvastam a dolgoknak, ami azért is volt felelőtlenség a részemről, mert eddig a legmagasabb hegy ahol jártam pont fele ekkora volt. 😀 (a bejegyzésnek, ennek a részénél épp Greece 2000 című fantasztikus számot hallgatom, belegondolni is elképesztő, hogy lassan 15 év telt el azóta, hogy erre szeleteltem a gimis buliban a Flamingó discoban..) A készülés végül annyi volt, hogy nagyjából bevásároltam az útra. A felkészületlenségemet és felelőtlenségemet mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy én voltam az egyetlen, aki félcipőben nem pedig magas szárú túrabakancsban csinálta végig a mászást, amit a bokáim eléggé kifogásoltak.. Ezt senkinek nem ajánlom. 😀 Robival és Mitchel mi Pestről utaztunk Easy Jettel Genfbe. Természetesen a business váróba mi már „ráalapoztunk” az útra, ahogy kell. 😀 Csarna pedig Dublinból repült. Ez volt az első élményem az Easy Jettel, ami határozottan nem volt rossz.

 

Genf repülőtere sima helyi járattal néhány megállóra van a belvárostól. A 16 ágyas hosteles időknek is vége, urak voltunk és 4 csillagos tóra néző hotelben szálltunk meg a diplomata negyedben. Itt van többek között az ENSZ európai székhelye, az UNHCR, WHO és a WTO is. Amikor mi csütörtök délután 6-kor megérkeztünk olyan kihalt volt az egész mintha egy zombi támadás helyszínén lettünk volna. Emellett Genf az óragyártás fellegvára, évszázadok óta számos világhírű óragyár központja. Maga a város nem nagy, kevesebb, mint 200 ezren lakják, látnivaló sincs nagyon sok, viszont a fekvése tökéletes. A francia hatás is nagyon erős hisz szinte minden oldalról Franciaország veszi körül. A róla elnevezett tó partján fekszik, ami a Balaton után Közép-Európa 2. legnagyobb tava, mindössze 14 négyzetkilométerrel kisebb, mint a Balaton.  A városra nem volt sok időnk, az érkezés napján elmentünk vacsorázni, másnap délelőtt meg sétáltunk egyet a belvárosban, de kora délután folytattuk is az utunkat a tó északi részén Barrhorn felé. Gyakorlatilag autóval addig mentünk ameddig véget nem ért az út, utána otthagytuk és elindult az aránytalanul sok és nehéz cuccainkkal kb. 1800 méteres magasságból a 2519 méteren lévő Turtmannhüttébe. A 3 órás út egyszerűen csodálatos volt. Először erdei úton haladtunk, majd ahogy haladtunk felfelé egyre jobban kezdett fogyni a növényzet. Ha hátranéztünk, akkor láttuk az egész völgyet, elől pedig a hatalmas csúcsokat és gleccsereket. Elhaladunk két türkizkék gleccsertó mellett, amik egyikén egy kisebb vízi erőmű is volt. Az út ezen része még kellemesen volt fárasztó bár jól eső érzés volt felérni a hüttéhez. 🙂

 

A hüttével kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaink ehhez képest sok mindenben pozitívan csalódtunk. Az első kellemes meglepetés az volt, hogy meleg vacsorával vártak minket, ami kifejezetten ízletes volt (bár szerintem bármit képesek lettünk volna megenni). Az étkező részen égett a kandalló, több társaság már épp vacsorázott, amikor felértünk. Adtak papucsot, volt számozott tároló a cuccainknak, a büfé részben szinte bármit lehetett kapni, és ami igazán meglepett minket, hogy volt normális WC és ágyneműhuzat is. Mielőtt még valakiben felmerülne a kérdés zuhanyzási lehetőség természetesen nem volt. 😀 De az igényesebbek lábat és hónaljat mostak a jéghideg patakban. 😀 A hálótermünk itt már kicsit másképp nézett, ki mint Genfben, 15 ágy volt benne, de úgy, hogy az ágyak gyakorlatilag egyben voltak tehát mondhatni 5-en aludtunk egy ágyban. 😀 Este 10-kor volt takarodó, addig mi beszélgettünk, kártyáztunk és szendvicseket készítettünk a nagy útra. Mivel az árammal is spórolni kell, meg a hegymászóknak kipihentnek kell lenniük ezért ezt komolyan veszik és le is lett kapcsolva az áram pontosan. Azért szeptember elejét választottuk, mert bíztunk benne, hogy akkor még nem fog hó esni. Ehhez képest sajnos az időjárás előrejelzések elég rossz időt mondtak a csúcsra délutánra, ezért már hajnalban 5 órakor kellett kelnünk, ami nem is lett volna gáz, ha sikerült volna aludnunk.. Egyszerűen nem értjük miért, de szinte egyikőnk sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Lehet akklimatizálódás ment nehezen, vagy lehet a tudatalatti izgulás, de egész éjszaka csak forgolódtunk, ami már csak azért is volt rossz, mert kussba is kellett maradnunk a francia nyugdíjas szobatársak miatt. Eléggé fázós vagyok ezért én ruhástól feküdtem be a hálózsákba, majd magamra húztam a takarót is. Nem hiszem, hogy 15 foknál melegebb lehetett a szobában (nyilván fűtés az nuku) ennek ellenére szépen fokozatosan mindentől meg kellett válnom, mert rettentő meleg volt a takaró alatt.

 

A hajnal nem indult könnyen. Fejlámpával gyorsan összekapkodtuk a cuccainkat a szobában és lementünk készülődni az ebédlőbe. A fejlámpára visszatérve, eredetileg csak opcionális volt hozni, de még Isteni szerencse, hogy mindenkinek jutott egy, hisz az út első szakaszát korom sötétben tettük meg, ami azért is para mert az egyik legveszélyesebb szakasz is itt van. Egy kb. 100 méter magas meredek sziklafalon kell felmászni láncokba kapaszkodva. Elég izgi volt. 😀 Ha az anyukáink láttak volna biztosan a szívroham kerülgette volna őket, pedig nem is ez volt a túra legdurvább része. 😀 Az ösvény elég változatos és a jelzések is aránylag könnyen láthatóak voltak. Volt amikor vájatokba kellett másznunk hatalmas sziklák között, aztán csúszós aprókavicson, néha pedig bokaficamító köveken. Az út szinte végig emelkedett és folyamatosan megterhelő volt, viszont az elején mindenért kárpótolt minket az elképesztő kilátás, nyugalom, csend és a csúcselérésének a vágya. Azért voltak pillanatok, amikor nem hittem benne, hogy el tudom érni a csúcsot. Az időjárás romlása miatt szinte nem is álltunk meg pihenni, ami utólag jó ötlet volt, mert kb. 3000 méter magasan elkezdett erősen fújni a szél és szitálni a hó. Az aláöltözet miatt szerencsére most ezzel egyáltalán nem volt gond, fázni egyáltalán nem fáztam. Az időjárás romlását nem azért bántuk, mert hidegebb lett vagy mert még veszélyesebbé vált az út, hanem a köd miatt, ami megfosztott minket az áhított kilátástól a csúcson. A legkeményebb szakasz a csúcsra vezető kaptató volt. Kb. 45%os emelkedőn kellett felfelé haladnunk úgy, hogy az út már tiszta jeges volt. Ott tényleg elég lett volna egy rossz lépés vagy egy megcsúszás és ki tudja hol álltunk volna meg. A csúcs szinte csak egy vékony perem, a másik oldalon egy több száz méter mély szakadékkal. Mivel fokozódott az időjárási helyzet, ezért csak pár fénykép erejéig maradtunk utána el is indultunk vissza. A felfelé tartó út szinte minden erőt kivett belőlünk ezért a lemenet talán még megterhelőbb volt, főleg a térdnek és a bokának. A hüttébe érve a kályha mellett fáradtan megpihentünk és a maradék cuccunk felvétele után elindultunk a kocsihoz. A rossz idő szinte folyamatosan a sarkunkban volt és velünk ereszkedett a völgybe. Az utolsó egy órát már szakadó esőben tettük meg és sikerült mindenkinek bőrig áznia.

 

Az utolsó esténket szintén egy kellemes tóra néző hotelben töltöttük a Genfi-tó partján Lausanne és Montreux között. A helymászás előtt még természetesen nagy volt a pofánk, hogy megtoljuk az estét. Tőlünk nem messze játszott Luciano, az egyik legjobb minimál techno DJ valami falunapon, mert ott lakik a környéken. 😀 Ez is egy jó opció volt meg hotelben épp akkor tartott esküvőre való beszivárgás is. Végül egy kiadós forró zuhanyzás után csak arra voltunk képesek, hogy elmenjünk egy hangulatos francia étterembe megkóstolni egy helyi specialitást, a sajt fondüt. Kétféle sajtból kértük, kenyeret meg főtt krumplit lehetett bele mártogatni. Nem volt rossz kipróbálni, de azért nagyszámnak nem mondanám. 🙂 Terv szerint vacsora után még kubai szivarozni és wiskeyzni akartunk a teraszon …ebből persze a hazaérést követően egy gyors ágyba dőlés lett. 😀 Összességében nagyon király pár nap volt. Akit vonz a túrázás és a hegymászás annak mindenképp ajánlom a Barrhorn meghódítását. Nem fog csalódni ezt garantálom. Nyilván Svájc nem olcsó, de szerényebb körülmények között sokkal olcsóban is ki lehet hozni egy ilyen kiruccanást. Mi még biztosan fogunk menni hasonlóra. Legjobban a skót felföldre vágynék, de már a Himalája és Nepál is felmerült, mint opció. 😀 A következő alkalomra viszont biztos jobban rá fogok készülni, mert a hazaérkezésünk után még legalább egy hétig fájt mindenem deréktól lefelé. 😀 Genf nem volt nagy durranás, de a genfi tóhoz szerintem annak is érdemes eljönnie, aki nem szeretne hegyet mászni, mert egyszerűen csodálatos!

DSC_0277

Míg Írországban éltünk Görögország nem volt logikus úti cél, ezért úgy voltunk vele, hogy majd kipipáljuk a gyönyörű szigeteit itthonról. Sok jót hallottunk Krétáról, Korfuról, Zakynthosról, Szantoriniről, de talán a legtöbben Rodoszról áradoztak. Anyósomék már jártak a szigeten és mivel többször felmerült a közös nyaralás gondolata, ezért is Rodoszra esett a választásunk. Az él a köztudatban, hogy minél korábban van egy repjegy és egy szállás lefoglalva annál olcsóbb. Viszont a gyakorlott utazó vagy utazási blogokat / oldalakat olvasó tudja, hogy ez közel sincs feltétlenül így. Mivel mi nem tudtunk túl rugalmasnak lenni, ezért már januárban lefoglaltuk a repülőjegyeket és a hotelt is. Viszont aki az, annak sokkal inkább az utolsó pillanatban való foglalást javaslom, akár harmad annyiból kijöhetnek a fix költségek. Aki még esetleg nem követné, ajánlom figyelmébe az Utazómajmot Facebookon. Teljesen rá lehet függni az ajánlataikra. 😀 Na de visszatérve Rodoszhoz, július utolsó hetében mentünk egy hétre. Mivel sajnos egyre többet csúszok a bejegyzések írásával próbálok tényleg csak röviden a saját élményeimről és benyomásaimról írni. Korábban egy általános utazási blog irányába akartam elvinni a profilt, egyre kevesebb személyes dolog megosztásával, de annak nem sok értelme lenne, hisz van belőlük elég, sokkal jobbak mint az enyém. De ahogy komolyodok és szakmailag fejlődök, lassan lehet arra a szintre is el fogok jutni, hogy már csak a közeli barátokkal ismerősekkel fogom megosztani a bejegyzéseket annak ellenére, hogy az oldal látogatottsága egyre jobb, már túllépte a 80.000 főt. 😎

Központunknak Faliraki városát választottuk, ami a sziget észak-keleti csücskében van, nem messze a fővárostól Rodosztól és a repülőtértől. Ez amúgy a sziget buli központja, ezért szerintem olyanoknak érdemes ezt választania, akik bulizni szeretnének és/vagy nem kisgyerekkel utaznak. Pér éve kétségtelenül ilyeneket preferáltam, de most így utólag pihenni szívesebben mentem volna egy kicsit kevésbé nyüzsgő helyre. Mondjuk mi egy nyugodtabb, de mégis jó helyen lévő, 3 csillagos hotelben voltunk, a Rhodian Roseban. Bátran ajánlom, mert a vendéglátás kiváló volt. A tengerpart hosszú, homokos és lassan mélyülő, sok sportolási / program lehetőséggel. Bár étterem és szórakozóhely is rengeteg van, de halpedikűrből van a legtöbb. WTF!? 😀 Az esték általában kellemes vacsorával, sétával, koktélozással, vízpipázással és vagy szópárbajjal (Scrabble) teltek. Az utóbbin sokat nevettünk, mert a többségben lévő Fejér megyeiek sokszor nem ismerték és nem voltak hajlandóak elfogadni az én „különleges” szabolcsi szavaimat. 😀 A 7 napból 4-et tenger vagy medence parti pihenéssel töltöttük, amit én általában nehezen viselek, de most ez a része is elég kellemes volt. Az itthon kapható általában török gyrosért nem vagyok odáig, az igazi görögért viszont annál inkább. Szerintem a nyaralás alatt átlagban 10-15 darabot ettünk meg. 😀 Kriszta születésnapjára egy rodoszi parasailinget ígértek az anyukájáék, amin végül 3-an az öccsével, Petivel volt szerencsénk részt venni. Egyszer jó élmény kipróbálni. Picit félelmetes több, mint 10 emelet magasan lenni úgy, hogy nincs alattad semmi és a kilátás is csodálatos, de ettől eltekintve nem volt különösebben izgalmas.

Két napra autót is béreltünk. Az egyik nap lekocsikáztunk Lindoszba, ami talán a sziget legismertebb és legtöbbet fényképezett városa, a fenséges vára miatt. A legenda szerint az I. században Szent Pál hozta a kereszténységet a szigetre, s éppen Lindosz egyik kis védett öblénél vetődött partra. A hatalmas szikla tetején az ókori időkben Athéné szentélye állt, amelynek helyére később a bizánci időkben vár épült, a keresztes lovagok ezt fejlesztették igazi erődítménnyé. Közvetlenül az Akropolisz alatt húzódnak a 3500 éves város hófehér, kocka alakú házai, amelyek között a helyiek jellegzetes fekete-fehér kavicsokból kirakott járdamozaikjai kápráztatják el a látogatókat. A hegy lábánál homokos strandon lehet pihenni. Sajnos a várba nem volt időnk bemenni (ahova szamárháton is fel lehet jutni) inkább sétáltunk egyet a hangulatos utcákban, megebédeltünk, majd mentünk a sziget legdélebb csücskébe a Prasonisi-fokhoz. Ezt egy homokos földnyelv köti össze Rodosszal, amely nagyobb dagály esetén víz alá kerül. Mivel szeles, de a víz sekély és a hőmérséklete is nagyon kellemes, ezért a kite-osok egyik közkedvelt célpontja. A földnyelv keleti oldalán a Földközi-tenger van, a nyugatin pedig az Égei-tenger, így mindkettőben tudtunk fürödni. 😎

A rodoszi fakultatív ajánlatok közül a legtöbb turista a szigettel azonos nevű főváros megtekintését választják. Egy félnapos túra során meg lehet ismerni az UNESCO világörökség részét képező középkori óváros bizánci, római, keresztes háború korabeli műemlékeit, a legfontosabb épületeket, s a legendás rodoszi kolosszus állítólagos helyét. Ehhez kivételesen elegendő buszra szállni. Ugyanis Görögországban példátlan módon rendszerbe foglalták a helyi járatokat (általában ugyanis vagy késnek, vagy nem is jönnek a buszok). Rodoszon nem így van, a turisták által sűrűn lakott északkeleti parton ugyanis negyedóránként jön olyan járat, amely bevisz a végállomásra, a történelmi belváros mellett lévő Mandraki-kikötőbe. Mi autóval mentünk és sajnos a kikötőre nem volt időnk, de a középkori óváros nagyon tetszett, csak nem volt elég rá az a pár óra, ami nekünk volt. Simán el lehet tölteni csak ott egy teljes napot. Azért rohantunk, mert délutánra a Pillangók völgye volt betervezve. A sziget belső területein emelkedő hegyek között oázisként terül el a zöldellő, vízesésekkel és csobogó kis patakkal ékes völgy, amely belépő ellenében látogatható. A nyári időszakban, júliustól augusztusig csíkos medvelepkék százezrei lepik el a völgy fáit és szikláit, hogy itt pihenjenek meg a párzási időszak fáradalmai közben. A folyamatos vízhozam miatt a patak szurdokvölgye állandó páratartalmat biztosít a pillangóknak. Szép, de kaptatós sétát tettünk a hegy tetejéig, ahol van egy pici kolostor és gyönyörű kilátás a tengerre.

Ami nekem a rodoszi nyaraláson legjobban tetszett az tulajdonképpen egy másik sziget, Symi. 😀 Körülbelül 2 órás hajóútra (mindössze 8 kilométerre a török partoktól) van Rodosz városából. Symi kikötője és színes házai lenyűgözően szépek, az itt élők anyagi jólétét az egykor igen jelentős szivacshalászat alapozta meg. Mindössze 3 település van a szigeten és kb. 2500-an lakják. A sziget két nagyobb látnivalója a Panormitis kolostor és a Szent-György öböl. A kolostor belsejében értékes freskók, illetve egy csodás, Mihály Arkangyalt dicsőítő ikonosztáz rejtőzik, amit 15 évig készített egy fafaragó mester. A Szent-György öböl strandját sokan a világ legszebbikének tartják, hiszen 300 méteres sziklafal veszi körbe, a szárazföldről meg sem lehet közelíteni, csak hajóval és egyáltalán nincs kiépítve. Természeten Symin is voltak turisták, de közel sem olyan mennyiségben, mint Rodoszon. A hajónk lehorgonyzott az öbölbe és lehetett ugrálni, még Zsófi, Kriszta kishúga is velünk ugrált. Először nehezen szedte össze a bátorságát, de utána meg sem akart állni. Mondjuk, zárójelben jegyezném meg, hogy 8 évesen jobban úszik, mint én. 😀 Ha legközelebb visszatérünk a nyaralás nagy részét biztosan Symin töltjük. Összességében Rodosz nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek! Jó kis nyaralás volt, jó volt újra „átélni” 2 hónappal később ezen a borús őszi délutánon. 🙂

20170513_131145A hugi végre hamarosan hazaköltözik Angliából, de még mielőtt ez bekövetkezne még anya szerette volna egyszer meglátogatni kint. Mi meg a hugival úgy gondoltuk, hogy ha már lúd legyen kövér, megyek én is és ez az utazás lesz az anyák napi ajándék. Londont kiegészítettük egy Windsori, egy Wight szigeti és egy Worthingi látogatással, ahol az unokahúgunk, Kriszti él jelenleg. Anya már szerda délután repült. Mivel én csak péntek kora reggelrepültem, így a Windsorból sajnos kimaradtam, ezért arról nem tudok beszámolni, de az elmondásuk alapján nagyon jó kis program volt. Mi péntek reggel találkoztunk a Viktória vasútállomáson, mivel innen indult a vonatunk Worthingbe Krisztihez. Mikor odaértünk Kriszti még dolgozott, azért lerohantuk a TK Maxx nevű boltot. Sajnos ez nálunk nincs, Angliában viszont kb. minden városban van egy kisebb-nagyobb. Jobbnál jobb márkás termékeket lehet kapni outlet áron, néha akár 70-80% kedvezménnyel. Az egésznek annyi a hátulütője, hogy kb. 1-1 darab van 1 méretből és ezért elég sokáig tart átnézni az egész boltot. Gondolkodtam is az üzleti lehetőségen, hogy érdemes lenne behozni a láncot hozzánk is. 😀 Miután megérkezett Kriszti és túl voltunk a nagy örömmámoron elindultunk hozzá. Egy szuper garzonlakásban lakik közvetlenül a tengerparton mindössze pár perc sétára a belvárostól. Amennyiért azt bérli, Londonban egy sötét pici szobát kap az ember átlagos környéken. Ha valaki azért megy Angliába, hogy spóroljon szerintem nem nagyon érdemes Londont választani, hanem valami vidéki kisvárost. Munkát ott is lehet találni, a fizetések kb. ugyanazok, viszont a költségek sokkal alacsonyabbak. Worthing egy átlagos tengerparti „kis” város kb. 100+ ezer lakossal. A belváros és a tengerpart az szép és hangulatos, de a mellette lévő sokkal híresebb Brighton elveszi tőle a lehetőséget minden téren (fejlődés, turisták stb.) A leghíresebb / legszebb látnivalója a város szélén lévő Arundel kastély, ahova most sajnos nem jutottunk el, de majd legközelebb. Az időnk a nap nagy részében tipikus angliai borongós volt, pici esővel, de azért néha a nap is kisütött. (Szerencsére mi az egész út alatt nem áztunk el.) A városi- és tengerparti séta után elvittem a lányokat vacsorázni, utána pedig Krisztinél beszélgettünk még késő estig.

Szombaton elég korán kellett kelnünk, mert az volt a cél, hogy be tudjuk járni a csodálatos Wight szigetet. Az úti cél választásnak az volt az oka, hogy a hugi 8 évvel ezelőtt itt töltött egy nyarat. Már akkor is nagyon bátor volt. 🙂 Elhatározta, hogy a nyarat kint fogja tölteni és elkezdett random angliai hotelekbe pályázgatni és végül egy Wight szigeteki pici, de gyönyörű családi hotel jött neki össze. Sajnos, mint utólag kiderült a hotel üzemeltetői nem voltak jó fejek, viszont neki sikerült felfedeznie az egész szigetet, amihez nagyon szép emlékek kötik. A szigetre Portsmouthból komppal nagyon egyszerűen át lehet jutni (úgy emlékszem, hogy fél óránként jár kora reggeltől, késő estig). Drágábban lehet menni légpárnás hajóval is, ami kb. 10 perc alatt ott van. A komp a sekély víz miatt egy stégnél köt ki, ami több száz méterre van magától Ryde városától. A buszközlekedés kitűnő, egyszerű és pontos a szigeten. Mi először átbuszoztunk keresztbe a szigeten Rydeból Newportba, a sziget „fővárosába”. Nagyon kellemes kis városka, volt rá majdnem két óránk megnézni (a TK Maxx-ot itt is útba ejtettük 😀 ..), Newportból tovább buszoztunk a sziget déli részén lévő Nitonba, ahol Mariann volt korábban. Rá is tört a nosztalgiaroham és lelkesen elkezdte mesélni az élményeit és megmutatni, hogy hol járt. Szépen sütött a nap, csend, nyugodtság volt mindenhol, csodálatosan szép tájak anyával és hugival. Ezek azok az élmények, amikért érdemes élni és nem lehet pénzben mérni az értéküket. Természetesen anya végig transzban volt, hogy a két gyerekével ilyen szép helyen kirándulhat, nagyon cuki volt. 🙂 Lesétáltunk a tengerpartra egy világítótoronyhoz, ahol mindössze egy másik turista családdal találkoztunk, akik persze szintén magyarok voltak. 😀 Miután egy hangulatos pubban megebédeltünk, folytattuk az utunkat Godshillbe, ott egy több száz éves templomot néztünk meg. Az utolsó állomásunk, a sziget talán legszebb városkája Shanklin volt, aminek a nádtetős óvárosa olyan mintha 200 évvel visszacsöppentél volna az időben. Annak ellenére, hogy nem olyan nagy a sziget érdemes rá szánni legalább 3-4 napot, de inkább egy hetet. Mi még biztosan visszatérünk, mert varázslatos hely. 🙂

A vasárnapot londoni városnézéssel töltöttük. Mivel ott már többször jártuk múzeumokra akartunk koncentrálni, de a csodálatos idő miatt inkább végigsétáltunk a Victória – Buckingham Palota – Hyde park – Kensington Park útvonalon és sétálgattunk a Battersea városrészben, ahol Mariann lakik. Ebédelni a Burger & Lobsterbe vittük el anyát (most eléggé felkapott étterem lánc Londonban), hogy megkóstoltassuk vele a homárt. Nem volt rossz vasárnapi ebéd, de azért otthon a teraszunkon az ő húslevese jobb. 🙂 Anya Debrecenbe repült én meg Budapestre, de szerencsére egy reptérről mentünk hasonló időben, szóval ott még együtt meg tudtunk vacsorázni és a sushit is meg tudtam vele kóstoltatni, ami kifejezetten ízlett neki. Egy szuper kis út volt ez is, nem hiszem, hogy anya ettől jobb anyák napját el tud képzelni. 🙂 Talán csak akkor lett volna még jobb, ha apa és Kriszta is ott lettek volna..

20170501_004654-COLLAGETavaly megígértem Krisztának, hogy elmegyünk és megnézzük a gyönyörű tulipánvirágzást Hollandiában, amit most be is tartottam. 🙂 A megfelelő dátumot nem könnyű kifogni, hisz minden évben csak 3-5 hetet virágoznak az időjárástól függően. A május eleji munkaszüneti nap miatt, mi akkorra időzítettük a látogatásunkat. Péntek kora reggel repültünk és hétfő késő délután jöttünk vissza. Amsterdamba nem igazán lehet olcsón repülni, néha KLM-el ki lehet jó árat fogni, de nekünk most nem volt szerencsénk, ezért Eindhovenbe repültünk. Onnan van közvetlen buszjárat Amsterdamba, ami viszont méreg drága. 1 óra 45 perces buszút oda vissza 30 ezer forintba került. Ennyivel drágábban már a KLM jegy is kijött volna egyenesen Amsterdamba.. Szóval nem ajánlom. Ide most Csarnával és Lillával mentünk, akik Dublinból repültek. Amsterdam esetében a szállás találása sem egyszerű. Nem túl nagyok az igényeink, de a belvároshoz általában ragaszkodni szoktunk, viszont ide még 2 hónappal korábban sem találtunk elfogadható áron szállást. Ezért az AirBnB oldalán vettünk ki egy két szobás, nappalis lakást a külvárosban, ami metróval kb. 20 perc alatt volt elérhető. Május elseje lévén jobb időre számítottunk. Megázni szerencsére nem áztunk meg, de borongós és szeles volt az idő. Városnézés közben kicsit fáztunk is, viszont a tengerparti és tulipánkerti kiruccanásunk alkalmával szépen sütött a nap.

IMG_20170428_215427

PANO_20170428_180549

Csarnáékkal kb. egyszerre érkeztünk Amsterdam központi állomására, ami tulajdonképpen a város központja. Mivel régóta nem találkoztunk velük, egy nagy steakes beszélgetős ebéddel kezdtük a pihenést. 🙂 Utána pedig bolyongtunk a városban, útba ejtve 1 coffee shopot is. 😀 Miután elfoglaltuk a szállást este visszamentünk vacsorázni és felfedezni a vörös lámpás negyedet. Amsterdam látnivalóiról ebben a bejegyzésben nem fogok bővebben beszélni, mert azt már megtettem pár éve. Akkor majdnem 1 hetet töltöttem itt, viszont az teljesen másról szólt, mint ez az út. 😀 Akkor abban az életszakaszban voltam, hogy nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy pár év múlva vissza fogok térni a tulipánvirágzásra vezetőként, „ingatlan befektetőként” 😀 , Rado tulajdonosként és a legcsodálatosabb nő férjeként. 🙂 Visszatérve a vacsoránkhoz… annak ellenére, hogy nem vagyok odáig a kínai konyháért egy kínai étteremben vacsoráztunk. Ráébredtem, hogy a kínai büfét nem szabad összekeverni az étteremmel. Ez egy színvonalas étterem volt sorral a bejáratnál. Megkóstoltuk a pekingi kacsát, ami valami fenséges volt. Csarnával majdnem megettük a tányért is. 😀 Sötétedés után Amsterdam teljesen átalakul. Nappal is hömpölyög a rengeteg turista, viszont a vörös lámpák felkapcsolódása után szinte elférni sem lehet az utcákon. Az a durva, hogy nemcsak fiú társaságokkal van tele, hanem fiatalabb és idősebb párokkal, sőt gyerekes családokkal is. A város egyszerűen árasztja magából a szexualitást, jó értelemben. Prűd embereknek / pároknak nem ajánlom. 😀 Nekem semmi kivetnivalóm van ezzel a kirakatos rendszerrel. Ez a legősibb mesterség, mindig volt és lesz rá kereslet. Itt legalább valamennyire felügyelve van a dolog. Természetesen sajnos sokan itt sem önszántukból vannak, viszont a nagy részük be van jelentve, fizet adót és kap normális egészségügyi ellátást. Ráadásul az idegenforgalmat is pörgeti. Másnap szintén városnézés volt betervezve. Elmentünk többek között a Van Gogh múzeumba, ami közel sem akkora szám, mint amennyire reklámozzák. Voltunk a gyönyörű Vondel parkban, a város virágpiacán és bejártuk a fontosabb nevezetességeket.

Ez az út legfőképp ugye nem Amsterdamról szólt, hanem Hollandia tulipánjairól, tehát át is térek arra. 🙂 A látogatásunk fő célpontja Keukenhof volt, ami nem csak Hollandia, hanem a világ egyik legnagyobb és legszebb virágoskertje. Fordításban annyit jelent, hogy „konyhakert”. A hivatalos adat szerint évente kb. 7 millió virághagymát ültetnek el a 32 hektáros kertben. Mindössze március végétől május közepéig látogatható, de a tulipánok csak április közepétől virágoznak, akkor a leglátványosabb. Ez alatt a pár hét alatt a parkot több százezren látogatják meg. Több zárt pavilon is van, ahol olyan virágokat is megcsodálhatunk, amik a kora tavaszi hőmérsékleten szabad földben még nem virágoznának. Amsterdam Schiphol repülőteréről járnak ide közvetlen buszok, óránként 5-6. Elég korán érkeztünk, de még így is csak az 5. buszra fértünk fel. A kert az tényleg elképesztően csodálatos. Aznap én éppen ballábbal keltem és „morgó” hangulatomban voltam, de néha Kriszta mosolyával kombinálva még engem is lenyűgözött. 😀 Simán el lehet benne tölteni egy teljesen napot az ember tömeg viszont majdnem, hogy elviselhetetlen. Krisztát és Lillát természetesen a tömeg sem zavarta, teljesen el voltak alélva a látványtól. Aki teheti, mindenképp vigye el egyszer az asszonyt, garantálom, hogy a fáradozása nem fog jutalom nélkül maradni… 😛 A tulipánkert után elvonatoztunk Haarlembe, ami cuki tengerparti városka. A látnivalók megnézése után pedig kimentünk a tengerpartra, ami szintén nagyon szép volt, csak az erős szél miatt este még az alsóneműnkben is homok volt. 😀 Utolsó nap már csak egy délelőttünk volt ezért toltunk egy nagy közös reggeli, egy kis tortával, mert Lillának aznap volt a születésnapja. Szuper kis út volt ez, de csak a tulipánokért szerintem nem éri meg eljönni. Más városokkal vagy látnivalókkal kombinálva viszont nagyszerű tavaszi úti cél lehet. 🙂

IMG_1111Szerettük volna jobban kihasználni a március 15-ei extra szabadnapot, ezért akkorra időzítettük a következő utazásunkat. Az úticélnak ez alkalommal egy kicsit különlegesebbet választottunk és túlmentünk Európa határain. Mivel a fapados infó blogon jó dolgokat olvastam Eilatról, egy másik helyen pedig, hogy a Ryanair március végével szünetelteti a járatot és szerettük volna kicsit korábban kapni a nyárból ezért emellett döntöttünk. Szombat délelőtt repültünk, szerda délután jöttünk vissza (Március 15-e szerdára esett). Az út másik különlegessége, hogy most Géza barátommal és feleségével, Eszterrel mentünk 4-esben. 🙂

Eilat, a híres izraeli nyaralóhely a Negev-sivatagban fekszik, Izrael déli csücskén. Ez az egyetlen izraeli város a Vörös-tenger partján. Fő vonzereje, hogy ott a tengervíz hőmérséklete egész évben lehetővé teszi a fürdőzést. Télen is valamivel melegebb a tenger, mint 20 fok. Gyakorlatilag soha nem esik az eső, legfeljebb télen (főleg januárban) vannak alkalmanként kisebb záporok. Nyáron 40 fok fölötti hőmérséklet is lehet, szóval Eilatba inkább ne nyáron utazzatok. 🙂 A téli hónapokban 20 fok körüli a nappali hőmérséklet (éjszaka 10 fok körül).  Mivel csak az 50-es években kezdték építeni a várost, attól féltem, hogy csak egy gagyi és mű üdülőváros lesz, de kellemesen csalódtam. Valóban csak egy üdülőváros és nincs sok látni való, de összességében nagyon egyben van. De erről majd később. Anyáék természetesen féltettek minket és Izraelt veszélyes lokációnak hitték, de szerintem egyáltalán nem az. Már lassan sajnos Európa nagyobb városaiban kevésbé vagyunk biztonságban a rohadt terroristák miatt. Azt nem merem kijelenteni, hogy Izrael arab lakta része kicsit sem kockázatos, de Eilat mindentől távol van és egyáltalán nincs arab lakosság, emiatt a terrorfenyegetettség minimális. Eilat hátránya, hogy a Vörös-tengeri partvonal mindössze kb. 10 kilométer hosszú, és erre a rövid szakaszra tömörül össze sok hotel, a turisztikai és kereskedelmi infrastruktúra.

20170314_094829

Az utazás most nem volt zökkenőmentes, egy pillanatra akkorát rázkódott a gép, mintha zuhant volna, ha nem lettünk volna bekötve tuti elemelkedtünk volna az üléstől. A másik szokatlan dolog meg a leszállás utáni szigorúbb ellenőrzés volt. Nem volt vészes, de vagy 5 percig faggattak minket mindenféle keresztkérdéssel. Eilatot egy az egyben kettévágja a repülőtér, ami gyakorlatilag a városközpontban van. Mi sajnos nem oda, hanem az ovdai reptérre érkeztünk, ami 60 kilométerre van a várostól. Izraelnek gyakorlatilag az egész déli része egy kietlen kősivatag. Az ovdai reptértől ezen vezet át az út az Egyiptomi határ mellett. Elég durva a kerítés és a védelmi rendszer, na meg a tankok az ellenőrző pontoknál. 😀 Gyakorlatilag a város legtökéletesebb pontján szálltunk meg, a Soleil hotelben. Egy 60%-os leárazásnak köszönhetően elég „jó” áron jutottunk hozzá a szálláshoz. A reggeli valami elképesztően jó volt. Ha már az áraknál tartunk Izrael méreg drága. Izland és Svájc után felkerült nálunk a 3 helyre. A repjegy és a szállás kijött 150.000 Ft-ból de ez a kis kiruccanás mindennel együtt túllépte a 400 ezret pedig semmi luxusra nem költöttünk…

EilatNight

Mivel kora estére érkeztünk meg, már csak vacsi és gyors séta fért bele a napba. Este azért egy vékony dzseki kellett, mert a szél az folyamatosan fújt. Napközben 28 fokos gyönyörű idő volt, de az erős északi vagy déli szél folyamatos fújt. Keletről és nyugatról hatalmas hegyek zárják el az öblöt, ez az oka a szélnek, viszont cserébe ez teszi gyönyörűvé és különlegessé. Másnap délelőtt a többiek a medence parton napoztak, ami nekem ugye nem egy program 😀 ezért én meg bolyongtam a városban és megterveztem a programokat.  Azért is volt jó választás a március közepe, mert még nem volt nagyon sok turista. Mivel Marokkóban nagyon adta nekünk a sivatagi homokfutózás ezért délután elmentünk itt is, ami annyira nem volt jó, mert a táj is egyhangú volt és homokfutó is le volt nagyon fojtva így nem lehetett neki annyira tolni. Amúgy Izrael igazi arcából nem sokat láttunk, mert ez a város tényleg olyan szinten turisták köré épül, hogy még egy kóser étterembe sem tudtunk elmenni, mert egyszerűen nem voltak. A helyiek amúgy nagyon kedvesek voltak.

Harmadik nap elmentünk egy óceánáruimba, ahol a tengerszint alá is le lehetett menni megnézni a korallzátonyokat. Részt vettünk a cápaetetésen is, ahol megtudtuk, hogy milliószámra öldököljük a cápákat, amivel már egyes fajokat a kihalás szélére sodortunk, mert félünk tőlük. Közben pedig „mindössze” évi 5 halálesetért felelnek (a képek közt találtok egy érdekes ábrát erről). Utána hesszeltünk egy kellemes szabad strandon.  Az esték finom vacsikról, sétálgatásról és iszogatásról szóltak. Egy vicces dolog is történt az egyik este. Már évek óta akarunk venni nekem valami RAJ szemüveget Krisztával, de egyszerűen nem találtunk eddig. Az egyik este Gézával már spiccesen betértünk az egyik szemüveg boltba, felkaptunk 1-1 szemüveget és meg is vettük őket. 😀 Ami szintén vicces volt, hogy gondoltam megpróbálok alkudni (úgy, hogy én még piacokon sem nagyon szoktam), a többiek persze mondták, hogy hülye vagyok ne égessem őket, erre kiderült, hogy ott nem kell ÁFÁt, fizetni ezért 17%-kal eleve alacsonyabb az ár, de ha kettőt veszünk akkor ad további kedvezményt is. 😀 Így végül a két szemüveget 260 pénz helyett megkaptuk 200-ért. Soha nem jutott eszünkbe a pénznem (sékel) ezért mindig pénzt, vagy fabatkát használtunk helyette. 😀

Negyedik nap a csajok tengerparti napozást választották, míg mi Gézával elmentünk egy szervezett hegyi túrára, ami szuper volt, ráadásul ingyenes is. A csúcsról látszott az egész öböl. Csodálatos volt! Délután pedig csatlakoztunk a lányokhoz. Este megnéztük a zenélő és szivárványszínekben úszó szökőkút játékát. Utolsó nap csak egy délelőttünk volt, mert órákkal előbb ki kellett menni a reptérre (utólag felesleges volt) de mi még Krisztával oda is be akartunk szúrni valami különleges programot. A régió talán legjelentősebb látnivalója a Timna Park, ami az izraeli grand kanyon (megígértem Krisztának, hogy elviszem oda is és most kapott egy kis ízelítőt :P) és sikerült még jegyeket kapnom egy szervezett kisbuszos túrára. Mondjuk emiatt taxival kellett a reptérre mennünk méregdrágán, de megérte. 🙂 A park területén voltak több ezer évvel ezelőtt Salamon király rézbányái. A természeti képződmények mellett találhatóak még itt ókori romok és egy mesterséges tó is.

Ez megint egy szuper kis út volt. Jó volt, hogy ott voltak Gézáék, biztos vagyok benne, hogy fogunk még közösen utazni. Eilat és dél Izrael adta! Ajánlom mindenkinek! Legközelebb Tel-Avivot pipáljuk ki és útba ejtjük Jeruzsálemet is. A jövő héten Csarnáékkal utazunk Amsterdamba, szóval hamarosan azzal a beszámolóval is jelentkezni fogok. 🙂

 

20161128_143921

Utazni nem luxus. Nem kell hozzá feltétlenül euróban keresni, ezért nem szeretnénk és nem is fogjuk itthonról sem abbahagyni. Szerettünk volna aránylag meleg helyre menni így végül a szörnyű nyári terrortámadás ellenére is Nizzára esett a választásunk. Mikor megkérdezték, hogy mit csinálunk hétvégén imádtam azt mondani, hogy leugrunk a Francia Riviérára. 😛 Nem ám nagyképűségből vagy ilyenek, csak ez annyira jó érzés, hogy bármikor megtehetjük. Egyszerűen elégedettséggel tölt el. 🙂 Itt térnék vissza az első mondatomhoz. Ehhez nem kell sok pénz. WizzAir tagsággal és egy 20%-os akció keretében 24 ezer Ft volt oda-vissza a jegyünk. (a taxi Ferihegyről a városba többe kerül, mint egyikőnk repjegye egy irányba dél-franciaországba, na ez a rablás) Nem nagy igényekkel akár ugyanennyiért szállást is lehet foglalni 2 főre és az étkezést is ki lehet hozni fillérékből nem éttermekben kajálva. Mi nem így csináltuk, csak mondom, hogy így is lehet. 😀

dscn1403Péntek este repültünk Nizzába és egy 3 csillagos butikhotelben a Hotel Crillionban szálltunk meg a belvárosban. A reptér a város mellett van. 98 és 99-es busszal lehet bemenni, aminek az ára 6 euro. Az idővel nagyon szerencsénk volt, mert tavaszias volt, néha a 20 fokot is elérve. (Elég kellemetlen volt leszállni a gépről a mínuszba hazafelé) Minden utazás király, de a legjobb mikor az ember a télből megy a nyárba/tavaszba. 🙂 A francia Riviéra vagy Azúr-part (franciául Côte d’Azur) a Földközi-tenger partvidékének Marseille-től Mentonig terjedő szakasza, melynek hosszúsága kb. 120 km. Mi a 3 leghíresebb/felkapottabb városait, Nizzát, Monacót és Cannest látogattuk meg.

Első nap: Cannes. Nizzából könnyen elérhető busszal és vonattal is. Az utóbbival kb. 20 perc volt. Leszögezném, hogy én alapból nem vagyok migráns ellenes, de nem szeretném itthon azt látni, mint mondjuk ott. Sajnos pont elég gáz arc van nálunk az utcákon nélkülük is. Aki nem ért egyet utazzon többet a 4-6oson vagy menjen le többször valamelyik metróaluljáróba sötétedés után. A vonat sokkal újabb volt, mint a MÁVosak de olyan szinten volt leamortizálva, hogy elmondani nem lehet. :S Visszatérve Cannes-hoz, itt rendezik meg a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró filmfesztiválját május második felében. A fesztivál fődíjáért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő, Fesztivál- és Kongresszusi Palota. Jó hírnevét annak, köszönheti, hogy egyensúlyt tudtak teremteni a filmek művészi értéke és kereskedelmi haszna között. Emiatt a városban szinte minden erről szól és e köré épül. A parti sétány tele van luxushotelekkel, a sétálóutcák luxusüzletekkel, a kikötő pedig luxusyachtokkal. Az óváros “Suquet” dombja, Cannes bölcsője. 20161127_182036Több irányból lehet ide eljutni: megmászhatja a domboldalt a kis sikátorokon vagy a festői, kanyargós kis lépcsőkön keresztül is. Érdemes megtekinteni a városfalat, a Musée de la Castre múzeumot, az őrtornyot és az óváros templomát. A Suquet alatt terül el a Vieux Port kikötő, itt öreg vitorlakötélzeteket és yachtokat csodálhatunk meg. Mellette helyezkedik el a híres Palais des Festivals et des Congrès Palota: történelme és ismertsége a híres filmfesztiváltól datálódik. Összesen 44000 m² kiállító területtel és 15 előadóteremmel rendelkezik. Évente több, mint 50 nemzetközi szakmai eseményt rendeznek itt. A közel 300000 üzletemberrel, akik ezeken az eseményeken részt vesznek, Cannes Franciaország második legfontosabb üzleti- turisztikai desztinációjának számít. Ezután végigsétáltunk a Chemin des Étoiles (rendezők, színészek és más híres filmsztárok hagyják itt kézjegyüket és aláírásukat az utókor számára, a Los Angeles-i Hollywood Boulevard ötletéhez hasonlóan) és a Croisette sugárúton (pálmafákkal övezett sétány, ahol olyan luxuspaloták sorakoznak, mint a Carlton, a Martinez vagy a Majestic). Cannes-nak szép homokos tengerpartja van, amin épp gátat építettek a munkagépek, hogy a téli hullámzás miatt ne érje kár a tengerparti vendéglátóhelyeket. Cannes öblével szemben, gyönyörű természeti környezetben fekszenek a Lérins-szigetek. Két szigetből áll, egyik a Sainte-Marguerite sziget. Járműveknek ide tilos a szigetre hajtás, több erdei sétány szeli át, illetve egy sétálóút is szegélyezi. Az egyetlen nagyobb épület a szigeten a Fort Royal királyi erőd épületegyüttese, melynek felfedezése során történelmi utazást tehetünk egészen a római korig. A vár érdekessége, hogy a legendás Vasállarcos börtönéül szolgált több, mint tíz éven át. A legenda személyét azóta is homály fedi és bebörtönzésének okát is. A másik a Saint-Honorat sziget, mely mindig fontos szerzetes központ volt. Az itt élő szerzetes közösség nagyon aktív és rendszeresen fogadnak vendégeket, akik lelki békét keresnek. Sajnos ezeket nem volt időnk megnézni, majd legközelebb. 🙂

Második nap: Monaco-Monte Carlo. Szintén kb. 20 perces vonatútra van Nizzától. A monacói hercegség a világ 2. legkisebb (mindössze 2 km2) és a legsűrűbben lakott országa. Monaco adóparadicsom mind a lakosság, mind a helyi bejegyzésű cégek számára. 1292 óta a Grimaldi-ház uralkodik a hercegségben. Az 5000 monacói őslakos a világ legelkényeztetettebb etnikai csoportja: nem fizetnek adót, nagylelkű állami támogatásokat kapnak, mert a kormányzati épületekben a lakbéreket mesterségesen alacsony szinten tartják. Egy közelmúltban készült francia jelentés szerint Monacóban lazák a pénzmosásra vonatkozó törvények és szabályok, beleértve a kaszinó szabályait is, és Monaco kormánya akadályozza az ilyen jellegű ügyek kivizsgálását. Monaco nem tagja az Európai Uniónak, de nagyon szoros kapcsolatban állnak (vámunió, közös pénznem). Az euró használati joga mellett az államnak joga van saját euró érméket verni. Monaco az örök tavasz országa: télen nincs hideg, de nyáron is kellemes a hőmérséklet, az átlag maximum hőmérséklet ilyenkor 26 fok. A fényűzés és a csillogás az egész országot áthatja: vadonatúj luxusautók cikáznak, ránézésre is gazdag emberek élnek itt, és az egész atmoszféra, a patinás épületek is a jólétet juttatják a turisták eszébe. Ez a különleges légkör szinte egyedülálló Európában. A makulátlan tisztaság, és a bűnözés szinte teljes hiánya (és a rengeteg rendőr) is egy mintaállamot mutat. A várost teljesen körülveszik a felhőig érő hegyek így teljesen el van zárva, a vonat is alagúton ment be. A hely szűke miatt minden be van építve és az épületek jelentős része 20-30 emeletes. Mivel a szárazföld felé már nem tudnak terjeszkedni az a tervük, hogy homokszigeteket fognak építeni a tengerre, mint Dubai. Gyönyörű parkjai vannak…minket legjobban a Japánkert nyűgözött le, ami egy békés sziget a turistáktól és gazdagoktól hemzsegő Monacóban. A kertben tavacskákat, vízeséseket, egzotikus fákat, növényeket, és virágokat csodálhat meg az utazó és tényleg Japánban érzi magát. A tengerparton megittunk egy Aperolspritzet majd követtük az utunkat a város leghíresebb nevezetességéhez a monte-carlói kaszinóhoz, ami előtt valóban olyan autócsodák álltak, mint a filmekben. A kikötő mellett elsétálva felmentünk a Katedrálishoz és a Hercegi palotához ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerre és az egész városra. Amit még érdemes megnézni, de már nekünk nem volt időnk az az Ócenárium és a Botanikus kert. Monacó egy lenyűgöző ám méregdrága város ahová szintén biztosan vissza fogunk térni.

Harmadik nap: Nizza, Francia Riviéra fővárosa, mely a látogató összes érzékét felébreszti: történelmi, kulturális, művészeti, kreatív, eseménydús, szabadidős tevékenységekkel teli, természet közeli, pihenős, telt ízekben gazdag. Ez a mediterrán város, autentikus sármjával hódít, ahol számtalan kikapcsolódási és városnézési lehetőség várja a turistákat. A városnak 7km hosszan húzódó tengerpartja van, aminek a sétányán még novemberben is hömpölyögtek az emberek. Nagyon kellemes város, ahol tényleg minden a turistákra épül. Épp a karácsonyi vásárra készültek. Érdekes volt látni, ahogy 20 fokos verőfényes napsütésben műhóval spriccelik be a fenyőfákat. 😀 Felmentünk a város dombjára, amiről Monacóhoz hasonlóan gyönyörű a kilátás a városra, a környező hegyekre és tengerpartra. Nagyon jól éreztük magunkat de sajnos a terrortámadás szelleme még mindig érezhetően kísért, amit a város utcáin sétáló gépfegyveres katonák csak tovább erősítettek (mondjuk a biztonságérzetet is). A város bejárása után mielőtt kimentünk volna a reptérre, még a tengerparton megcsodáltuk a naplementét. Utána még szerettünk volna a sétányon romiba megvacsorázni egy király étteremben viszont olyan messzire sétáltunk, hogy ott már nem voltak éttermek. A reptér pedig vállalhatatlan ilyen téren, szóval kénytelenek voltunk szikkadt szendvicset enni. 😦 😀